A félrelépés hosszú távon akár a kapcsolatunk megújulását is elősegítheti, amennyiben mindketten hajlandóak vagyunk tanulni és fejlődni a helyzetből.

Esther Perel pszichoterapeuta nézetei szerint egy átlagos ember életében 4-5 párkapcsolat alakul ki, és sok esetben ezek között ugyanazzal a partnerrel is több újrakezdés történhet. Azonban a kapcsolatok megújulásának határait és típusait nehezen tudjuk pontosan meghatározni. Mindannyian ismerünk olyan párokat, akik idő előtt feladták a harcot, és olyanokat is, akiknek már régen véget kellett volna vetniük a kapcsolatuknak. Az viszont egyértelmű, hogy a törésekben rejlik a fejlődés lehetősége. Akár egyedül, akár párban folytatjuk az utunkat, a krízisek formálják a személyiségünket. Még ha a csalódás pillanatában úgy érezzük is, hogy sosem fogunk túllépni rajta, a tapasztalataink végül mindig hozzájárulnak a növekedésünkhöz. Ezt a gondolatot osztja meg velünk olvasónk, Edit.

2018 telén, egy péntek este barátaimmal összegyűltünk az asztal körül, ahol a hangulat már az első pohár ital után feszültté vált. A téma, amely köré a beszélgetés fonódott, nem volt más, mint a hűtlenség és annak morális határai. Mindenki szenvedélyesen érvelt, és a különböző nézőpontok élénk vitát generáltak. A kis társaságunkban a vélemények széles spektrumon mozogtak: egyik barátom a hűtlenséget a legnagyobb árulásként emlegette, azonnali szakítást sürgetve, míg mások az emberi természet részeként, sőt, a hosszú távú kapcsolatok elkerülhetetlen velejárójaként tekintettek rá. Akadtak olyanok is, akik óvatosabban fogalmaztak, hangsúlyozva, hogy a helyzetek és kontextusok ismerete nélkül nem lehet véglegesen ítélkezni. Az este folyamán a szavak hevéből szőtt érzelmi szálak egyre csak szorosabbra fűződtek, miközben mindannyian a saját igazságunkat kerestük a kényes téma labirintusában.

Hét év telik el, és újra itt vagyunk, már egy teljesen más perspektívából megfigyelve a dolgokat. Kapcsolatok jöttek-mentek, újraépültek, könnyek áztatták az utunkat, és sokan közülünk már egybekeltünk is. Történetek szőttek össze minket, és mindannyian megtapasztaltuk, hogy mennyire eltérő az elmélet a valóságtól: könnyű elítélni a félrelépést, de amikor a valóságban szembesülünk vele, egészen más érzések törnek elő.

Mielőtt alaposabban belevetném magam a témába, szeretnék megosztani néhány figyelemre méltó statisztikát. Amerikai kutatások alapján a párkapcsolatok körülbelül egyharmadában előfordul a hűtlenség. Azok a párok, akik ezt követően együtt maradnak, jellemzően 35 és 70 százalék között döntenek a folytatás mellett. Azonban a tartós helyreállásra csupán 15-30 százalékuk képes. Érdemes megjegyezni, hogy ezek a számok nem mindig tükrözik a valóságot, és sokszor megtévesztőek lehetnek.

Esther Perel megállapítása szerint a bevallási hajlandóság alacsony szintje és a sok elhallgatott félrelépés miatt a hűtlenség aránya akár 70%-ra is rúghat. Ebből kifolyólag, akármennyire is nehezen fogadjuk el, a félrelépés mára szinte normává vált a tartós párkapcsolatokban, és komoly krízishelyzetnek számít.

A hűtlenség kérdése számos tényezőre vezethető vissza. Először is, az átlagéletkor növekedése és a tartós kapcsolatokba fektetett idő mennyisége mind hozzájárul ahhoz, hogy a párkapcsolatok dinamikája megváltozzon. A digitális világ és a globalizáció következtében pedig sokkal több impulzus ér minket, mint valaha. Esther Perel szerint a hűtlenség nem csupán a boldogtalan kapcsolatok sajátja; a fenti tényezők miatt még a látszólag erős és elégedett kapcsolatokban is megjelenhet. Ezért, bár nehéz erről beszélni, sajnos nem ritka, hogy életünk során legalább egyszer szembesülnünk kell a hűtlenség problémájával. Fontos, hogy tabuk nélkül, nyíltan beszéljünk erről a témáról, akár saját magunkkal, akár a partnerünkkel. Íme néhány gondolat, amit a saját tapasztalataimból merítettem, miután először szembesültem ezzel a helyzettel.

Valószínűleg mindannyian elgondolkodtunk már azon, mit tennénk, ha kiderülne, hogy a partnerünk mással folytat viszonyt. Ahogy az előző példában is látható, sokaknak (látszólag) egyértelmű a válasza - én is hasonlóan gondoltam -, de a valóság azt mutatja, hogy ez a helyzet nem ilyen egyszerű. A félrelépés mögött számos olyan kérdés húzódik meg, amelyek jelentősen befolyásolják az ügy megítélését és a rá adott reakciót is.

Először is, valójában hol kezdődik a hűtlenség? Az Instagram-flörtnél? Esetleg a titkos Tinder-fióknál? A pornónál? Mi a rosszabb: egy részegen elkövetett, érzelemmentes légyott, vagy egy átbeszélgetett, mély kapcsolódást jelentő este - fizikalitás nélkül?

Mindenkinek más és más a határvonal a megbocsátható és a megbocsáthatatlan között, de a saját tapasztalataim alapján csak akkor értettem meg igazán, mennyire bonyolultak ezek a kérdések, amikor a saját életemben is szembesültem a hűtlenséggel – mind a "hűtlen" szerepében, mind pedig az "áldozat" oldalán. A helyzetet aligha lehet objektíven megítélni anélkül, hogy figyelembe ne vennénk a kapcsolat hosszát, dinamikáját, a felek monogámiához való viszonyát és múltját, valamint azt, hogy éppen milyen szerepet töltenek be az aktuális kapcsolatban. És persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a félrelépés jellegét és az azt kísérő érzelmi töltetet sem... Hogy is mondjam, a lista szinte végtelen, és már önmagában is kimerítő volt, hogy mindezt összeszedjem.

Esther Perel szerint a félrelépés nem feltétlenül a párkapcsolat végső szakaszának jele, sokkal inkább a kapcsolat aktuális állapotának tükörképe. E mögött egyéni problémák, mint például az önazonossági válság vagy a kapuzárási pánik, valamint páros nehézségek, mint az elhanyagoltság vagy a kapcsolati hiányosságok is állhatnak. Perel és John Gottman közösen érvelnek amellett, hogy a legtöbb félrelépés megelőzhető lenne, ha a felek időben foglalkoznának a felmerülő problémákkal és a kommunikációs akadályokkal. Ennek érdekében,

Bár egy ilyen helyzetben rendkívül egyszerű azonnal bűnöst keresni, és valóban nehéz dolog, hogy a sértett állapotunk mellett még a saját felelősségünket is megvizsgáljuk, mégis úgy vélem, hogy ez elengedhetetlen.

Nem csupán azért van szükség a felismerésre, mert ezzel felmentést adunk a másik félnek – hanem azért, mert ez a tudatosság olyan fontos gondolatokat indíthat el, amelyek a javunkra válhatnak, függetlenül attól, hogy együtt folytatjuk az utunkat, vagy külön-külön lépünk tovább. Perel hangsúlyozza, hogy a megcsaló félnek is szüksége van arra, hogy belső párbeszédet folytasson önmagával. Ha a kapcsolat más területein elégedett volt, akkor érdemes felfedeznie, mit keresett, mit hiányolt. Talán fiatalságot, izgalmat, életerőt vagy éppen a szabadság érzését? Vagy netán egy olyan identitást, amely eddig nem tudott kibontakozni?

Bármilyen meglepő is, egy félrelépés képes radikálisan átalakítani az identitásunkat, hiszen gyakran ellentmond annak a képmásnak, amit saját magunkról kialakítottunk. Az emberek többsége nem szeret hűtlenként vagy megcsaltként definiálni magát, ami komoly kognitív disszonanciát okozhat, nemcsak a kapcsolatra való rálátásunkban, hanem önmagunkkal való viszonyunkban is. Ha te is hajlamos vagy az önmarcangolásra, mint én, egy ilyen válság könnyen megrendítheti azt, ahogyan nőiességedet vagy értékességedet szemléled, és még arra is hatással lehet, hogy mennyire tartod magad jónak vagy rossznak.

Talán elsőre merész párhuzamnak tűnik, de véleményem szerint...

a félrelépés utáni regenerálódás is egy gyászfolyamat, függetlenül attól, hogy folytatódik-e a kapcsolat. Hisz búcsút kell intenünk egy képnek, amit a szerelmünkről, és amit magunkról alkottunk, búcsút kell inteni a sebezhetetlenség eszményének, és újraépíteni egy világot, amiben megtalálja aztán a helyét a törés.

A folyamat fájdalmas, de természetes része a gyógyulásnak. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e megtalálni a határt a saját felelősségünk, valamint a felesleges önbántalmazó gondolatok között.

Ha megcsalásról van szó, a vélekedők általában két táborra oszlanak: vannak azok, akik szerint a hűtlen félnek kötelessége rögtön a társa elé állni, és színt vallani a tettéről, és azok, akik szerint jobb, ha az "elkövető" magában birkózik meg a bűntudattal, és nem pakolja a fájdalom terhét a társára. Noha mindkettőben látok igazságot, kétlem, hogy bármelyik modell általánosítható lenne - hisz ahányan vagyunk, annyiféle párkapcsolati szerkezetben működünk.

Vannak, akik számára a legfőbb érték a nyitottság, és ha a partnerük titkokat rejteget, azzal mintha megbontaná a közös csapat szövetét. Ugyanakkor ismerek olyanokat is, akik az apró titkok jelentőségét hangsúlyozzák, és amíg egy esetleges félrelépés nem befolyásolja a kapcsolatuk alapjait, addig inkább nem kíváncsiak a részletekre.

Ezért úgy vélem, elengedhetetlen, hogy egy pár - ahogyan sok más szabályt is megfogalmaznak a közös életük során - foglalkozzon ezzel a témával is, legalább egy elméleti szinten. Mert bár könnyű abban hinni, hogy velünk ez sosem fog megtörténni, a valóság az, hogy az élet kiszámíthatatlan, és sosem tudhatjuk, milyen kihívások elé nézünk. Éppen ezért nem árt, ha van egy tervünk arra az eshetőségre is.

A megcsalás olyan, mint a foci és a politika: mindenki készséggel osztja meg a véleményét, és sokan magabiztosan állítják, hogy tudják, mi lenne a helyes lépés. De valójában, mint a pálya széléről kiabáló szurkolóknak, nekünk is csak részleges rálátásunk van a játékra. Soha nem láthatjuk igazán, mi zajlik a színfalak mögött, hogyan működik a párkapcsolat a mindennapokban, vagy mi vezetett a konfliktushoz. Még azt sem tudhatjuk, hogy mekkora súlya van az érintettek számára a történteknek. Ráadásul, amikor kritikát fogalmazunk meg, nagyon nehéz megőrizni az objektivitásunkat, hiszen a saját előítéleteink és tapasztalataink színezhetik a látásmódunkat.

A félrelépés kérdése sokakat foglalkoztat, és még a legjobb szándékú tanácsadók is nehezen tudják leválasztani saját érzéseiket, félelmeiket és tapasztalataikat a helyzetről. Ezért az így kapott tanácsok gyakran nem tükrözik a pár valós igényeit, és nehezen alkalmazhatóak a konkrét szituációra.

Hogy milyen a jó támogatás? Ha engem kérdezel, ítélkezésmentes és támogató, és úgy van jelen, hogy egyben tiszteletben tartja a másik privát szféráját.

Az, hogy valakit beavatnak a titkok sötét világába, rendkívül megterhelő élmény lehet. Különösen érvényes ez azokra a helyzetekre, ahol valakinek a lelkiismerete vagy érzelmei sérülhetnek. A félrelépés tipikusan ilyen példa. Mindannyian találkoztunk már olyan esetekkel, amikor "már rég mindenki tudta, csak az érintett nem" – és ez a helyzet méltatlanul nehezedik minden érintettre, legyen szó áldozatról vagy környezetéről. A hűtlenség sosem dicséretes, de ha már megtörtént, tedd meg, hogy úgy kezeled a helyzetet, hogy másoknak ne okozzon felesleges fájdalmat. A titkok súlya és felelőssége komoly, ezért ne terheld másokat a te döntéseid következményeivel.

Képzeljük el, hogy egy nehéz törés után úgy döntötök, hogy nem adjátok fel, és megpróbáltok újra összeszerelni a kapcsolatotokat. Esther Perel megközelítését követve, most egy új kapcsolatot alakítotok ki a meglévő keretein belül. Ennek során a szerelem teljes szövetét új alapokra kell helyezni, hiszen a hűtlenség nem csupán a ház tetejének leszakadását jelenti, amit vissza kell foltozni, vagy az ablakok betörését, amit újra be kell állítani. Valójában a ház alapja is megrendült, és a párnak, miután alaposan felmérte a károkat és áttekintette a korábbi gyenge pontokat, közösen azzal a céllal kell újjáépítenie, hogy egy tartósabb, erősebb konstrukciót hozzanak létre. Ehhez viszont elengedhetetlen a két fél együttműködése – még akkor is, ha úgy tűnik, hogy az eredeti építményt egyedül egy ember rombolta le.

A félrelépés radikálisan megváltoztatja a kapcsolat dinamikáját. Amennyiben mégis úgy döntünk, hogy folytatjuk együtt, fontos, hogy mindkét fél egyenlő mértékben részt vegyen a folyamatban.

Bár természetesnek és szükségesnek tartom, hogy a hűtlen fél egy ideig próbálja helyrehozni a dolgokat, a kapcsolat jövője szempontjából aggasztó, ha a felek között véglegesen alá-fölérendeltségi viszony alakul ki. Az ilyen dinamikák leküzdése nem könnyű feladat – a statisztikák szerint csupán 15-30 százalékuknak sikerül – de nem lehetetlen. Éppen ezért nem meglepő, hogy sokan szakember segítségét kérik ebben a nehéz helyzetben.

Azt nem állítom, hogy mindenkit megvisel a félrelépés - hisz egy nem-monogám kapcsolatban mások a szabályok -, de az árulás érzésére feltehetőleg senki sem vágyik. Ahogy arra sem, hogy hirtelen szembe kelljen néznie olyan elakadásokkal, amik korábban talán tabut jelentettek a kapcsolatban. Ugyanakkor számtalan pszichológus - köztük Esther Perel - is felhívja a figyelmet arra: ha sikerül megfejlődni a hűtlenséget, az akár újjá is élesztheti a korábban elakadt viszonyt.

Ha hajlandóak vagyunk mélyebbre ásni a múlt eseményeiben, önmagunkat megvizsgálni, és nyílt párbeszédet folytatni azokról a nehezen feldolgozható ügyekről, amelyeket eddig elkerültünk, akkor a fájdalmas árulás is lehetőséget adhat arra, hogy új, értékes tapasztalatokat nyerjünk.

Nem ritka, hogy a megcsalt fél a bűntudat vagy a párja elvesztésének félelme miatt válik elkötelezettebbé és figyelmesebbé, míg a megcsalt fél is elgondolkodik azon, hogyan lehetne még inkább jelen lenni és támogatni a kapcsolatot.