A lovagiasság varázsa - Elbúcsúzás Mécs Károlytól Mécs Károly személye és munkássága mindannyiunk számára példát jelentenek a lovagiasság és az emberi értékek megjelenítésében. Most, hogy búcsúzunk tőle, érdemes megemlékezni arról, milyen mély hatással v
Életének kilencvenedik évében szerdán este elhunyt Mécs Károly Kossuth-nagydíjas, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a nemzet művésze, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Mécs Károly számunkra örökké élni fog, sosem tudjuk őt elveszíteni – ő egy igazi magyar színművészeti kincs. Mint egy értékes műtárgy, akit gondosan elhelyeztünk egy vitrinbe, büszkén őriztük, hogy a miénk legyen. Gyakran csak rápillantottunk, mintha attól féltünk volna, hogy ha megérintjük, megkopik vagy megsérül. Néha elég volt csak a hangját hallani, az a különleges, jellegzetes intonáció, ami annyi emléket idéz fel. Talán ezért nézi egy egész nemzedék ma is évről évre az Orion űrhajó csodás kalandjait – hiszen csak az ő egyedi hangján, gyönyörű kiejtésével tudjuk elképzelni mindazt, amit átélhetünk.
Kérdés, hogy Mécs Károly valóban vágyott-e arra, hogy kiszabaduljon ebből a vitrinből, vagy csupán a lehetőség hiányzott ahhoz, hogy megtegye. Az a klasszikus romantikus báj, amely férfiasságával elbűvölte a közönséget az Esős vasárnap, a Noszty fiú... és A kőszívű ember fiaiban, a hatvanas évek végére lassan elhalványult. A romantikus történelmi kalandfilmek és melodrámák, amelyek színes világa, precíz kidolgozottsága és arisztokratikus eleganciája, valamint a lovagiasság melegsége már csak emlék maradt a vásznon. Mégis, Mécs Károly színészegyénisége megőrizte ezt az ideált, a múlt varázsát. Ő a vitrinbe zárt emlékek között élt, kisebb filmszerepek révén és az időt megnyújtó színpadon.
A harmincas és ötvenes években valódi sztár lehetett volna, akinek a neve a korszak ikonikus alakjává válhatott volna. Azonban a későbbi időszakokban már nem tudott újraéledni a reflektorfényben, hiába próbálta bárki is újjáformálni. Egyénisége fokozatosan eltávolodott a jelen valóságától, s nem is mutatott igényt arra, hogy rátaláljon a modern világra. Idegen volt számára a belső vívódás, a szorongás, és az elgyengülés folyamata. Ő azzal varázsolt mosolyt az arcokra, hogy időnként kilépett a háttérből, a vitrinek mögül, és ragyogó fénye révén megidézte egy már-már eltűnő, konzervatív világ tisztességét és helytállását, nem riadva vissza a sármos képmutatás megjelenítésétől sem. Pótolhatatlan színfolt marad kulturális örökségünkben.
