A Zádor házaspár, akik különleges módon átformálták a cseh irodalom világát, magyarságukkal új színt vittek a művekbe.

Esterházy Péter valahol úgy fogalmazott, hogy Bohumil Hrabal a legnagyobb magyar író. Bár ez a kijelentés első hallásra meglepő, van benne némi valóságtartalom. A XX. század második felében a kortárs cseh irodalom szinte egy időben jelent meg a magyar olvasók előtt, és ennek megvalósulásában kulcsszerepet játszott a Zádor házaspár. Ők folyamatosan és lelkesen fordították a cseh irodalom legkiemelkedőbb műveit, amelyeket gyakran Budapesten publikáltak, míg Prágában sok esetben betiltották őket. Miközben Hrabal, Páral, Fuks vagy Kundera nevei már jól ismertek a magyar irodalmi körökben, a fordítók nevét, akik nélkül a cseh irodalom itthon szinte teljesen ismeretlen maradt volna, kevesen jegyzik meg. Az ő munkájuk nélkül a cseh irodalom gazdagsága valószínűleg sosem jutott volna el hozzánk.

Sokszor elhangzott az elmúlt évtizedekben, hogy a magyarok sokkal jobban ismerik a cseh irodalmat, mint a csehek a magyar irodalmat, s hogy ez így van, ez elsősorban két Prágában élő magyarnak, Zádor Andrásnak és feleségének, Margitnak volt köszönhető, akik közel száz cseh (és szlovák) kötetet fordítottak le magyarra, s tettek elérhetővé mindazok számára, akik nem beszélik a nyelvet. Mondhatnánk, könnyű nekünk, szlovákiai magyaroknak, akik eredetiben olvashatjuk ezeket a műveket.

Igaz, sokszor még a nyelvtudás is kevés volt, a magyar kultúrpolitikával ellentétben a csehszlovák kommunista hatalom sokkal keményebben viszonyult egyes, főleg emigráns írókhoz, de Milan Kundera, Josef Škvorecký mellett bizony Václav Havelt sem igen olvashattak évtizedekig cseh nyelven.

A Zádor házaspár otthonosan navigált a cseh irodalom világában, nem csupán a klasszikusok, hanem a kortárs írók között is. Prágai lakásuk gyakran vált találkozóhellyé, ahol a legnagyobbak látogattak el hozzájuk. Itt, egy-egy mondatnyi árnyalatokon órákig tartó viták bontakoztak ki, hogy miként lehetne a legjobban visszaadni a gondolatokat magyar nyelven...

Bársonyos igazság, hogy a műfordítás nem más, mint egy hálátlan mesterség, hasonlóan a fociedzők sorsához. Amikor a csapat felfelé ível, az edző neve a háttérbe szorul, senkit sem érdekel, ki irányítja a játékot. Viszont ha a teljesítmény gyenge, akkor a kritika szigora az edzőre zúdul. Ugyanez a helyzet a műfordításokkal is: ha egy fordítás jól eltalált, akkor a figyelem a szerzőre irányul, míg ha nem sikerül, a szinte ismeretlen fordító válik a hibák bűnbakjává.

Zádor Margit műfordítói ars poeticájában fogalmazta meg saját nézeteit a fordítás művészetéről, hangsúlyozva, hogy egy igazán jó fordításhoz nem csupán a célnyelvet kell tökéletesen ismerni, hanem a fordítandó szerző szellemi és nyelvi univerzuma is elengedhetetlenül fontos. A fordítónak figyelnie kell arra is, hogy minden egyes fordítás valahol új és eredeti műalkotás, ugyanakkor sosem válik teljesen függetlenné az eredetitől. Számos kiváló műfordító dolgozott és dolgozik napjainkban, akik soha nem írtak le egyetlen önálló gondolatot sem. Ugyanakkor sokan vannak, akik saját írói karrierjük mellett fognak össze a fordítással, és olyanok is, mint például Zádor Margit, akik életük egy adott szakaszában úgy döntöttek, hogy kipróbálják magukat a szépírásban – és ezzel a döntéssel bizonyára jól cselekedtek.

Bár Csehország az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, a cseh és különösen a szlovák irodalom a magyarul olvasók számára szinte teljesen ismeretlen területnek számított. A változás 1879-ben következett be, amikor Gáspár Imre megjelentette "Hazánk tót népe" című antológiáját, amely a szlovák költészet legszebb darabjaiból készült válogatást tartalmazott.

A valódi változás azonban Csehszlovákia megalakulását követően bontakozott ki, különös módon egy szlovák költő, Štefan Krčméry közreműködésével. Ő 1925-ben publikálta az Anthologia szlovák költőktől című válogatását, amely jelentős hatással volt a szlovák irodalomra. Ezzel párhuzamosan Schöpflin Géza is fontos munkát végzett, amikor Hviezdoslav A csősz felesége című elbeszélő költeményét magyarra fordította.

A jég mégis igazából a harmincas években kezdett olvadni, előbb Darvas János, majd Anton Straka adott ki egy-egy antológiát cseh és szlovák nyelvű költők műveiből, mígnem 1937-ben a nyitrai Dallos István és Mártonvölgyi László által kiadott négykötetes Szlovenszkói magyar írók antológiája külön kötetben mutatta be a cseh és a szlovák irodalmat, mégpedig szlovákiai magyar műfordítók bevonásával. Az antológia sok szempontból máig példaértékű kiadvány, amely első és utolsó kötetében a szlovenszkói magyar íróknak ad széles körű bemutatkozási lehetőséget, míg a második kötete a Felvidékről elszármazott írókat vonultatja fel. A cseh és szlovák irodalmat bemutató harmadik kötetet Szalatnai Rezső szerkesztette, aki ismert és pályakezdő műfordítókat kért fel, így Palotai Boris, Berkó Sándor, Sándor László, Tichy Kálmán, Sebesi Ernő vagy Petneházy Ferenc mellett a legtágabb teret Dénes Endre kapta, aki a kötetben szereplő cseh alkotások szinte felét maga ültette át magyarra.

A kötet bevezetőjében a szerkesztők így fogalmaznak: "Ez a szellemi hídverés egy nyílt állásfoglalás a magyar, cseh és szlovák kultúrák közeledésének fontossága mellett. Meggyőződésünk, hogy a kultúra értékeinek kölcsönzése nem csupán gazdagító élményt nyújt, hanem új impulzusokat teremt mindkét irodalom fejlődésében."

A szükségszerűségét egyértelművé teszi, hogy a közös sorsban osztozó és egymás mellett élő kultúrnemzeteknek elengedhetetlen megismerniük egymás irodalmát. Dénes Endre neve tehát nem véletlenül tűnt fel a cseh irodalom iránt érdeklődő magyar olvasók körében, hiszen a Prager Kiadó jóvoltából ismerhették meg Ivan Olbracht „Átok völgye” és Vladislav Vančura „Szökés Budára” című regényeit. Azonban kevesen tudták, hogy Dénes Endre csupán álnevet takar, valójában a Breznóbányán született, majd nagybátyja által adoptált és Feleden felnőtt Zádor András rejlik mögötte.

A lexikonok Breznóbányát jelölik meg a születési helyként, ami nem más, mint egy elterjedt tévedés, hasonlóan ahhoz, ahogyan manapság sok író neve mögött csupán az összefüggés nélküli kórháztól származik, ahol világra jöttek. Valójában gyermekkora és serdülőéveinek jelentős része a gömöri nagyközségben, Feleden telt, ahol nagybátyja, Zádor Jenő, a térség egyik legismertebb ügyvédje volt, aki főként a tehetősebb, nemesi családok érdekeit képviselte. Zsidó származása ellenére annyira megbecsült személyiségnek számított, hogy váratlan halála után nem a helyi zsidó, hanem a katolikus temetőben talált örök nyugalomra. Hogy családja jóléte nem volt kérdéses, azt az is bizonyítja, hogy a falu központjában álló, ma gyerekotthonként funkcionáló impozáns villában éltek. Nevelőapja szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz: András, aki orvos akart lenni, kénytelen volt a prágai jogi karra beiratkozni, hogy a családi örökséget továbbörökítse. Az események különösen tragikus fordulatot vettek 1939 tavaszán, amikor Zádor Jenő a kassai bíróságon infarktust kapott és váratlanul elhunyt. Ez a váratlan esemény még inkább rávilágított arra, hogy az akkor 27 éves Andrásnak milyen fontos szerepe van a családi hagyományok folytatásában.

András annak rendje és módja szerint el is végezte a jogi kart, s ügyvédbojtárként Munkácsra kerül. Vagyis nem véletlen, hogy műfordításait álnéven meri csak jegyezni. Munkácson ismerkedik meg a zsidó családból származó Kallus Margittal, aki a menyasszonya lesz, de mielőtt Prágában a háború legvégén összeházasodhatnának, megjárják a maguk poklát, s koncentrációs táborok érintésével, de ők legalább túlélik a második világháborút, s új életet kezdhetnek.

S bár hozzá hasonlóan újdonsült felesége is orvosnak készül, végül mindketten az irodalom mellett jegyzik el magukat. A félelmetes Rákosi-korszakban, 1951-ben kerülnek Budapestre, ahol Zádor András a Csehszlovák Kulturális Központ igazgatója lesz, itt dolgozik a felesége is. Itt élik át az 1956-os forradalmat is, s bizony, csak a szerencsének köszönhetik, hogy épkézláb megússzák ezeket az idegőrlő éveket, s az akkoriban szinte hétköznapinak számító koncepciós perek is elkerülik őket (vagyis nem jön értük a nagy fekete autó), holott a magyar irodalom legjavával tartják a kapcsolatot, de baráti kapcsolatban állnak Darvas Ivánnal és Pécsi Sándorral is. 1961-ben térnek vissza Prágába, ahol Budapesthez hasonlóan szintén az enyhülés évei következnek, s egészen a prágai tavaszig bezárólag jelentős enyhülés és nyitás tapasztalható minden fronton. S ez volt a cseh kortárs irodalom aranykora is, amikor olyan új alkotók jelentkeztek, mint Bohumil Hrabal, Ladislav Fuks, Václav Havel, Vladimír Páral, Jan Otčenášek vagy Milan Kundera, akik elsősorban nekik köszönhetően épültek be a magyar irodalomba. Persze, Zádorék nemcsak a kortársakhoz nyúltak, hanem a Čapek testvérekhez, Jaroslav Hašekhez vagy az egy időben Kárpátalján élő, s azt az átlagolvasó számára teljesen ismeretlen zárt hegyi világot bemutató Olbrachthoz is, akinek ún. "kárpátaljai trilógiáját" is lefordítja Zádor András, ráadásul mind Čapekről, mind Olbrachtról egy remek kismonográfiát is elkövet. A szerzőkön a feleségével egyébként többnyire megosztoztak, így van olyan Fuks vagy Hrabal mű, amit András és van olyan, amit Margit fordított.

Kallus Margit 1923-ban látta meg a napvilágot Munkácson, egy olyan városban, amely akkor éppen Csehszlovákia része volt. Ő volt a család ötödik, későn érkezett gyermeke, hiszen a legidősebb nővére már tizenhét évvel előtte született. Gyermekkora nem volt mentes a tragédiáktól, hiszen még fiatalon elveszítette édesapját. Gimnáziumi tanulmányait cseh nyelven kezdte, majd Miskolcon érettségizett magyarul. Az egyetem helyett azonban egy szörnyű sors várta: nővérével és annak lányával Auschwitz koncentrációs táborába kerültek, ahol csodával határos módon túlélték a borzalmakat, míg édesanyjukat elveszítették. A háború után, a megmaradt rokonok keresése közben, szinte fél Európát bejárta, míg végül Prágában rátalált vőlegényére. Itt kezdődött el az új életük, amelyet immár közösen építettek tovább.

A már említett budapesti évek után Zádor András nyugdíjazásáig Prágában is kultúrhivatalnokként folytatja, míg felesége a Városi Könyvtár módszertani főosztályának a helyettes vezetője lesz. Még nyugdíjazásuk után sem tétlenkednek, a sok-sok fordítás mellett a csehországi magyarok által kiadott Prágai Tükör című havilapban felváltva közlik egy-egy cseh író novelláját.

Bár a műfordítói életművük szinte végtelen, a kortárs cseh irodalom legkiemelkedőbb alkotásai az ő kezeik között kaptak új életet magyar nyelven. Így például Ladislav Fuks A hullaégetője, valamint Milan Kundera cseh nyelven írt művei, amellett, hogy a nemzetközi irodalmi színtérre is nagy hatással voltak. De nem feledkezhetünk meg Bohumil Hrabalról sem, akit Esterházy Péter a legnagyobb magyar íróként emlegetett; Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok című regénye – amely eredetileg Élesen követett vonatok címmel látott napvilágot – nemcsak könyvformában, hanem színpadon és filmen is óriási népszerűségnek örvendett. Az Ivo Krobot által színpadra vitt változatot is ő ültette át magyarra, és ez a feldolgozás a nyíregyházai társulaton kívül többek között a füleki Zsákszínház repertoárján is megtalálható. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Milan Kundera Jakab meg a gazdája című darabjának magyar nyelvű fordítása is az ő nevéhez fűződik, amelyet ugyancsak Ivo Krobot rendezett 1993-ban a budapesti Katona József Színházban. Ekkor Jakab szerepét Blaskó Péter, míg a gazdáját Benedek Miklós játszotta. Ráadásul számos tévé- és rádiójáték is az ő fordítása alapján készült, Zádor András pedig több dramaturgiai munkájában is közreműködött. Legnagyobb érdemének azonban a cseh és szlovák költők műveiből összeállított, az 1980-as években megjelent antológiák, valamint a feleségével közösen jegyzett Feltámadt tetszhalottak - Tilalomtól szabadult cseh írók című antológia számít, amely a közös gyermekük volt. Ez az antológia a rendszerváltás után bemutatta azokat a cseh írókat, akik a prágai tavasz bukása után a tiltott irodalom listájára kerültek.

Mindketten gazdag életet éltek, hiszen Zádor András 95 éves korában távozott az élők sorából, míg felesége 98 évet élt. Ahogy korábban említettük, az ő életének végén Emlékfoszlányok címmel megírta saját emlékiratait, amelyek először cseh nyelven láttak napvilágot. E művet egyes szám harmadik személyben fogalmazta meg, így adva különleges nézőpontot saját történetének.

A történet, amely a harmincas évek második felében játszódik, Auschwitz borzalmait és a visszailleszkedés nehézségeit öleli fel, talán még szívszorítóbbá válik, ha egyedülálló, első személyű elbeszélés formájában tárul elénk. Sokakhoz hasonlóan, akik a háború utáni időszakban próbálták szavakba önteni szenvedéseiket, az írás reményét is magában hordozza, hátha az emberség tanulhat a saját tragikus hibáiból, amikor oly mélyen elaljasodott, hogy végül önként... Zádor Margitnak is hosszú évtizedekkel telt, mire képes volt megfogalmazni mindazt, ami benne zajlott. "Animus memisse horret," írta Vergilius: a lélek borzad az emlékezéstől. De hol található a Léthé folyó, amelyből a régi görögök a feledés vizét merítették? Melyik út vezet a múlt elfeledéséhez, és vajon megértheti-e valaha az emberiség, hogy milyen mély sebeket hagyott maga után a történelem?

Ezzel a rövid írással szeretnénk megidézni a Zádor házaspárt, akik nélkül a kortárs cseh irodalom gazdag világát nem élvezhetnénk. Emlékük és munkásságuk örökre nyomot hagyott a művészetek terén.

Szeretném kifejezni hálámat Oľga Bodorová, Kokes János és Pénzes Tímea iránt, akik nélkülözhetetlen támogatásukkal hozzájárultak a cikk megírásához.