Ahol még a madár se merészkedik, ott már csak a csodák ereje hozhat megoldást.
Borongós, mégis szívmelengető film a Bird a perifériára szorultakról, szülői iránymutatás híján kallódó gyerekekről és a felnövés nehézségeiről egy távlatok nélküli világban - ám még a legmélyebb nyomoron is átcsillan olykor az élet apró csodáinak derűje. Kritika.
Andrea Arnold új filmje egy különleges utazásra hív minket, amely gyermekkora színhelyére kalauzol. A rendező, aki Ken Loach és Mike Leigh mellett a brit munkásosztály egyedi hangzású krónikása, a női és különösen a kamasz nézőpontok szerves részét képezi felnövéstörténeteinek. A "Bird" című alkotás egy mélyszegénységben élő fiatal lány szemszögéből tárja fel a vidéki Anglia leszakadt proletariátusának valóságát – egy olyan világot, amelyet Arnold saját tapasztalataiból merítve mutat be.
A film egy frusztrált, átlagos kamasz lázadásának történetével veszi kezdetét: a 12 éves Bailey (Nykiya Adams) szobájának falát az „Utálom az embereket” graffiti ékesíti. A lány, akit saját családja is csúnyának tart, fiús ruhákban jár, és fiúbandák társaságát keresi. Első menstruációja alkalmával kényszerül szembesülni nőiességével – azzal a ténnyel, ami ellen minden erejével lázad. De a helyzet nem áll meg itt: apja váratlanul bejelenti, hogy néhány nap múlva feleségül veszi legújabb, alig pár hónapja megismert szerelmét, és a lánya a koszorúslány szerepét kapja, amelyhez egy flitteres, rózsaszín leopárdmintás kezeslábas dukál. Ez végleg beteszi a kaput Baileynél, aki úgy dönt, hogy otthagyja mindezt, és megszökik az otthonából.
Hagyja maga mögött a lehangoló városi környezetet, az Isten háta mögötti lepusztult negyedek szürkeségét, és a látszólag mostohán bántalmazott természetben talál rá a békére. Z-generációs fiatal lévén, természetesen a telefonja itt is a keze ügyében van, de nem a TikTok végtelen görgetésében merül el: inkább audiovizuális emlékeket rögzít, amelyekhez majd visszatér a családi otthon négy fala közé zárva, hogy felidézze a szabadság érzését. A kerítéseken átszűrődő napfény, egy magasan szárnyaló madár vagy egy virágot beporzó méh, esetleg egy titokzatos idegen vagy egy brutális bűntett - Bailey nyitott szemmel és ösztönös művészi érzékkel figyeli a világot, miközben az általa készített felvételek még életszerűbbé varázsolják ezt az alapvetően dokumentarista eszközökre építő filmet, mely amatőr szereplőkkel és zaklatott kameramozgásokkal dolgozik.
A lila bogáncsos kenti mezőkön sétálgatva egy szokatlan lényre bukkan: egy vidám, szoknyát viselő, hátizsákos felnőtt férfire, aki szinte táncol a fűben. Ezzel a találkozással elindul egy különös, valószerűtlen barátság, amely bár rövid életű, mégis mély nyomot hagy mindkettőjük szívében.
A csekély értelmi képességű, de jóságos és gyermekien naiv Bird (Franz Rogowski) azért érkezett ebbe a városba, hogy felfedezze a múltja homályos részeit, és rátaláljon azokra a szüleire, akik valószínűleg elhagyták őt. Bailey, akit szintén elhagyott az anyja, hogy új életet kezdjen, különös vonzalmat érez a titokzatos idegen iránt, aki egyáltalán nem hasonlít arra a felnőttekre, akikkel eddig találkozott, és akikkel mindig csalódnia kellett. Elhatározza, hogy a helyismeretét felhasználva segít neki a kutatásban. Bird nemcsak azért tűnik különlegesnek, mert nincs rendes neve, telefonja vagy emlékei, hanem mert úgy tűnik, hogy nem igazán tartozik az emberek közé: tökéletesen utánozza az állathangokat, és a megjelenését kíváncsi, barátságos madarak előre jelzik.
A kutatás nyomán Bailey elhatározza, hogy felkeresi édesanyját és féltestvéreit. Ám a látogatás nem várt fordulatot vesz, amikor összetűzésbe kerül az anyja bántalmazó élettársával. Bailey nem nézi tétlenül a helyzetet: hogy megtorolja a férfi brutális bánásmódját, segítségül hívja a helyi igazságosztókat – egy fiatalokból álló bandát, amelynek tagja a féltestvére, Hunter (Jason Buda) is. Az adrenalintól fűtött, maszkot viselő srácok beavatkoznak, hogy saját otthonukban állítsák meg az asszonyverőt és a gyerekbántalmazót, ellátva a bajukat, és elvégezve azt, amit szerintük a hatóságok nem képesek megtenni.
Hunter és Bailey édesapja, a tetoválásokkal teli Bug, épp a feszített esküvői előkészületek közepette aggódik mindkét gyerekéért. Az apai szerephez gyerekes mentalitással közelítő Bug nem éppen a klasszikus értelemben vett mintaapa; új kapcsolata teljesen elragadta, így gyerekei gyakran érzik magukat elhanyagolva. A két gyerek természetesen igyekszik mindent elkövetni, hogy felkeltsék az apjuk figyelmét, még ha ez némi galibát is okoz. A szórakozott Bug, bármennyire is elmerült a saját világában, valójában egy jószívű ember, aki mélyen szereti a gyermekeit. Barry Keoghan hiteles és érzékeny alakítása révén a karaktere egy varázslatos egyszerűséggel bír, ami miatt lehetetlen rá haragudni.
A hivatásos színészek és amatőr szereplők hiteles játékán túl a film legfőbb erőssége a világ megteremtése, amely képes felidézni a magyar nézőkben az ismerős érzéseket. Ez a felfedezés arra világít rá, hogy az angol munkásosztály és a hazaiak között valójában nem húzódik olyan mély szakadék. Érdekességként említhető, hogy a film művészeti rendezője Ábrahám Lili, aki Londonban él és korábban a Szegény párákon is dolgozott.
Susogó melegítők és arctetkók, leopárdmintás ruhák és méteres műszempillák, szétgraffitizett lakások, ahol fehér csíkok futnak az asztalon. Kétes szomszédság, instabil kapcsolatok, családon belüli erőszak. Az utca nevelte fiatalok, akik tinédzserkorukra szülővé válnak, szüleik nyomdokain járva, újra meg újra megteremtik a nyomor önmagába záruló ördögi körét.
Andrea Arnold nem csupán ítélkezik, hanem inkább érzékletesen ábrázolja a valóságot, miközben a megkopott felszínt feltárva karaktereiből kibontakozik az alapvető emberi érzés. Ugyanakkor bátran felveti a kérdést is: kinek a felelőssége mindaz, amit a szemünk elé tár?
A Bird című filmben a zene nem csupán háttérzajként szolgál, hanem az atmoszféra megteremtésének kulcsszereplője. A kamaszok zenei ízlése – az újhullámos hip-hop és a trap – jól tükrözi a generációs szakadékot, hiszen gúnyosan nevetnek, amikor tudomást szereznek arról, hogy apjuk menyasszonya Harry Styles fanatikus. Bug, a film középpontjában álló karakter, a város utcáin száguld elektromos rollerén, miközben a Fontaines D.C. dalait üvölti, és barátaival a Sleaford Muds zenéjére bulizik (érdekesség, hogy az együttes frontembere, Jason Williamson, egy kulcsfontosságú jelenetben cameózik). Bug zenei ízlése a film előrehaladtával folyamatosan alakul, és a végére ráébred, hogy az "apazene" talán nem is annyira idegen tőle. Ez a felfedezés szimbolizálja a karakter fejlődését, amellyel egy lépéssel közelebb kerül a szülői szerephez.
A Bird másik kiemelkedő aspektusa a lírai szépségű fényképezés, amelyért Arnold állandó munkatársa, Robbie Ryan felel. Az operatőr nemrégiben Jórgosz Lánthimosz kedvence lett, olyan filmekkel, mint A kedvenc, Szegény párák és A kegyelem fajtái. A film elején a szürke uralja a vásznat: a szürke iparnegyedek, sorházak, melegítők, száraz mezők és zavaros tenger, sőt még az ég is e színben pompázik. Ahogy Bird megjelenik, fokozatosan kezd kibújni a Nap a viharfelhők mögül, fokozva a remény és a fény érzését.
Arnold korábbi munkáihoz képest, mint az Akvárium vagy az American Honey, a Bird egy új irányt képvisel: a rögrealista ábrázolás és a mágikus realizmus fúzióját hozza el. A kamaszlány szemén keresztül – amely egyedülálló nézőpontot kínál – Bird lelki tisztasága annyira eltér a megszokott emberi kapcsolatoktól, hogy a lány fantáziájában mitikus lényként jelenik meg. Bird természetfeletti képességei nemcsak hogy segítik, de védelmezik is a fiatal lányt, aki a helyzetéből fakadóan cselekvésképtelen. A toronyházak tetején álló Bird gesztusai és védelmező tekintete könnyedén felidézhetik Berlin égboltja felett lebegő őrangyalok képét.
Bailey életének abban a szakaszában találkozik Birddel, amikor egyszerűen annyira tehetetlennek és eszköztelennek érzi magát, hogy úgy érzi, kilátástalannak tűnő világába csak egy csoda hozhat változást: Bird szembeszáll az igazságtalansággal és a kegyetlenséggel, szárnyai alá veszi a gyengéket, és példát mutat emberségből - egyúttal arra tanítja Baileyt, hogy soha ne feledje el keresni és meglátni maga körül mindenben a szépséget. Bird, amilyen hirtelen jött a lány életébe, feladata végeztével olyan gyorsan száll is tova - az általa felébresztett remény viszont ott csillog Bailey tekintetében, aki már nem fél többé a jövőtől és a felnőtté válástól.
