"Aki drogokat használ, annak az életében valószínűleg valami hiányzik vagy zűrzavar van."
A magyarországi drogfogyasztók pontos létszámát senki sem ismeri, mivel eddig egyetlen átfogó felmérés sem készült e témában. A becslések szerint a narkósok száma több tízezerre tehető, de a számok széles spektrumot ölelnek fel: lehet, hogy húszezer, de akár kilencvenezer is. Egyes szakértők szerint pedig a valóság még ennél is súlyosabb, és akár több százezer fős csoporttal is számolnunk kell.
Az idézet olyan mélységeket érint, amelyek a mai Magyarországot is jellemzik, hiszen napjainkban is keveset tudunk arról, hogy a különböző szegregált területeken, leszakadó régiókban valójában hányan élnek a kábítószerek vagy pszichoaktív szerek kóros használatával. Azonban ez a megállapítás nem a jelenből való, hanem egy 1986-os riportkönyvből származik, amely a nyolcvanas évek elejének valóságát tükrözi. Boros István és Vértessy Péter "Narkó blues" című művében az a megrázó, hogy bizonyos elemek átkonfigurálásával a szöveg akár a mai helyzetet is leírhatná – egyedül az állami vezetők reakciója különbözik jelentősen.
A nyolcvanas évek Magyarországán társadalmi válság uralkodott, és a mai helyzet sem sokkal kedvezőbb. E válság mélyen gyökerezik a drogfogyasztási szokásokban, valamint a társadalmi és állami reakciókban. Ha jobban szeretnénk megérteni a jelenlegi kihívásokat, érdemes egy pillanatra visszatekinteni az időben, és elemezni, hogyan állt a helyzet negyven évvel ezelőtt. A Narkó blues riportszerű írásában felbukkanó egyéni drámák, a társadalom közömbössége és az állami apparátus empátiahiánya mind árulkodó jelei voltak a kor szellemének. Ami azonban szembetűnő, az az állam hozzáállása: míg akkoriban nemcsak hogy lehetőséget biztosított a nehéz kérdések feltárására, de aktívan támogatta is azt. Számos könyv és írás született, amelyek a "narkó" terjedésének okait kutatták. Ezzel szemben ma a hatóságok inkább elkerülik a téma nyílt kezelését, büntetőintézkedésekkel és az egyéni felelősség hangsúlyozásával próbálják elodázni a problémát, amely valójában társadalmi szinten gyökerezik. A nehézségek mögött álló tényezők, mint az érvényesülési lehetőségek beszűkülése, mindennapjainkat is befolyásolják. Ennek eredményeként a közvélemény is változott: ma már szinte természetessé vált a drogok által okozott kábulat látványa az utcákon, míg a nyolcvanas években ez még megdöbbenést keltett.
Természetesen, az idő múlásával a kábítószerek palettája is átalakult, és a társadalom problémái is más irányokat vettek. Ma már nem csupán a hagyományos drogokkal küzdenek a fiatalok, hanem a dizájnerdrogok is egyre nagyobb fenyegetést jelentenek, különösen a szegregált területeken és kistelepüléseken, ahol a helyzet drámaian romlott. Negyven évvel ezelőtt a nagyvárosi munkáscsaládok gyermekeinek körében volt jellemző a szipuzás és a gyógyszerfogyasztás, mint azt Boros és Vértessy is megjegyezte. Ma viszont már nemcsak fiatalok, hanem egész generációk szenvednek a drogok következményeitől. A kilátástalanság érzése, amelyből sokan menekülnek a kábítószerek világába, azonban úgy tűnik, nem változott, és továbbra is szomorú valóság marad a társadalom peremén élők számára.
Boros és Vértessy riportja egy szívszorító temetéssel indul, amely 1980. május 14-én zajlik. Az esemény középpontjában a mindössze 28 éves Sinka Gábor áll, akinek tragikus sorsa, mint a kötetből kiderül, az évekig tartó drogfogyasztás következménye. A fiatal életének végső búcsúja a társadalmi problémák súlyos következményeit is érzékelteti.
Boros és Vértessy hosszú időn át figyelik a még élő Sinkát, és egyik jelenetben a doktori disszertáció bölcsességeivel szembesítik. A kutatás megállapítja, hogy a kábítószert fogyasztó fiatalok igénytelenek, céltalanok és gyengén fejlett morális érzékkel bírnak. Sinka, ezen elgondolkodva, így válaszol a riportereknek: "Biztos vagyok benne, hogy több megértéssel tudnék segíteni a kábítószert használó fiataloknak. Nem erőszakkal, atyai pofonokkal vagy elzárásokkal. Az én gyerekkori környezetem nem adott különösebb értéket, ezért én olyan kapcsolatot szeretnék kialakítani a lányommal, amit ő félne elveszíteni. Mert a család kulcskérdés. Aki kábítószert használ, annak valami nincs rendben az életében, akár a baráti kapcsolatai, akár a társadalmi helyzete miatt. Ha egy kábítószer-függőben megvan a gyógyulási szándék, az önmagában nem elegendő, a gyógyszerek önmagukban nem oldanak meg mindent. Ha az életembe tudok iktatni valami olyat, amit fontosabbnak érzek a drogoknál, akkor már csak a múlt része vagyok, mint narkós."
Sajnos, Sinkának nem sikerült elérnie a célját, ami önmagában is szomorú, de talán még fájóbb, hogy a magyar állam ennyi év és egy rendszerváltás után sem tudta elsajátítani a segítőkész és empatikus hozzáállást.
A kötetben számos mellékszereplő tűnik fel, akik a nyolcvanas évek Budapestjének lecsúszott, vagy talán soha fel nem kapaszkodott társadalmi rétegeiből érkeznek. Közéjük tartozik a tizenhat éves Rózsa is, aki nyolcéves kora óta állami gondozásban él, és óvónőnek tanul. Ám a lány teljesen elveszettnek érzi magát, és nem is igazán érti, miért választotta ezt az utat. "Nem vágyom arra, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Néha annyira frusztrál, hogy legszívesebben földhöz vágnám az egész gyereksereget. Ilyenkor ordítok a kisfiúkra: 'Húzzatok el innen, hagyjatok békén!' Olyankor szinte gyűlöletet érzek irántuk." Rózsa történetén keresztül betekintést nyerünk abba, hogyan csúszik valaki a saját szenvedései miatt a droghasználat világába. A sérült családi háttér, a brutális abúzus és trauma, a közösségi befogadás hiánya, valamint az egyéni ambíciók megvalósításának lehetetlensége mind hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki végül csak egy kiutat keressen az országból, a társadalomból és a valóságból.
A tudatmódosítók használatának társadalmi problémákra adott reakciószerű volta mára már közhelynek számít. Sajnos, a Belügyminisztérium által irányított Nemzeti Drog Fókuszpont 2024-es beszámolójában ezt a fontos összefüggést nem emelik ki. Ebből adódóan megállapítható, hogy az állami könyvkiadás negyven évvel ezelőtt már előrébb járt e téren.
Sinkára a nyolcvanas években a rendőrség így reagált: "Ez a Sinka, a szipus, nem érdemes vele foglalkozni! Figyelj ide, fiam! Takarodj el innen, ha jót akarsz! Elegünk van belőled. A legjobb az lenne, ha végre eltűnnél a föld színéről!" A könyv folyamán végigkísér minket ez a lekezelő attitűd: az állami végrehajtásban dolgozók nem a megértésre és a segítségnyújtásra törekednek, hanem a fegyelmezésre és kioktatásra. Sinka esetében ez a hozzáállás nyilvánvalóan nem bizonyult hatékonynak, ezért is kezdődik Boros és Vértessy műve Sinka temetésének ábrázolásával. Talán abban reménykedhetünk, hogy bár enyhébben, de ez a mentalitás ma is megtalálható az állami intézményekben. A kábítószer-használatra vonatkozó szigorú szabályozások, valamint a rendőrségi típusú megoldások előnyben részesítése a szociális, egészségügyi és mentális támogatás helyett mind azt mutatják, hogy az állam a mai napig inkább fegyelmező kéz, semmint segítő partner.
Sinka Gábor esetét nem csupán a rendőrség kezelte ilyen módon; az orvosok is egy idő után már tehetetlenül álltak a helyzet előtt, és a kezüket tárták szét, kijelentve, hogy rajta nem lehet segíteni. Senkiben fel sem merült, hogy egy sérült társadalom által érintett, sérült családban élő ember esetében sem a szigorú szabályozás, sem pedig a gyógyszerek nem nyújtanak megoldást. Ezt a tényezőt maga Sinka is hangsúlyozta, figyelmeztetve arra, hogy a probléma gyökere sokkal mélyebb.
Boros és Vértessy riportjához Vitányi Iván írta az előszót, aki akkoriban az Országos Közművelődési Központ főigazgatójaként tevékenykedett. Vitányi véleménye szerint "a narkózás gyökerei a társadalom meglévő anomáliáiban rejlenek, amelyek bizonyos rétegekben és egyénekben koncentrálódnak, ezért a megoldás kulcsa csakis a társadalmi összefogás lehet." Ezzel szemben napjainkban az állam nem igazán helyezi a közművelődést a fókuszába, és a társadalom felelősségéről sem esik szó, amikor a kábítószer-használókról beszélünk. Sokkal inkább úgy tűnik, mintha a probléma forrása a bűnözés lenne, nem pedig az, hogy a válságban élő társadalmi csoportok a valóságtól való menekülésre kényszerülnek. A társadalmi összefogás hiánya és az állam passzivitása csak tovább súlyosbítja a helyzetet, miközben a valódi problémák megoldására irányuló erőfeszítések elmaradnak.
A nyolcvanas években Boros és Vértessy riportja mellett számos jelentős könyv látott napvilágot a kábítószerhasználatról és a fiatalok narkózásáról, ami világosan tükrözi, hogy az állam akkoriban támogatta a társadalmi problémák megértését. E művek között említhetjük Kisszékelyi Ödön, Németh Zsolt és Huber Béla közös könyvét, "A bódulat csapdájában", amely a fiatalkori narkomániát járja körbe. Továbbá, Nagy Gábor és Lovass Pál "A kábítószerek világa" című munkája is fontos hozzájárulás e témához. Szintén figyelemre méltó Bayer István gyógyszerész által írt "A kábítószer", valamint Tolnai Kálmán zsánerszerző "Kábulat" című könyve, melyek szintén a kábítószerek hatásait és a fiatalok helyzetét elemzik.
Bár a korabeli könyvek többsége gyakran tűnik tudományoskodónak és merevnek, mégis képesek voltak tükrözni, hogy a nyolcvanas évek magyar állama igyekezett megérteni egy komoly társadalmi problémát. Az 1986-ban megjelent Kábulat előszavát Markója Imre, az akkori igazságügyminiszter írta. Ő így fogalmaz a műről: "a sorok mögött sürgős üzenetek rejlenek, amelyeket szülőknek, pedagógusoknak, orvosoknak és kriminológusoknak egyaránt észlelnük és hallaniuk kell."
Az állam ma épp a széteső közösségek SOS-jeleit nem akarja meghallani. A bódulat csapdájában kriminológus szerzőjének előszava egy Tolsztoj-idézettel zárul, amely szerint "szeretet nélkül lehet fát hasogatni, téglát formázni, vasat kovácsolni, de emberrel nem lehet szeretet nélkül bánni." Ettől a szemlélettől ma nagyon távol állunk. Ezért is érdemes elővenni a nyolcvanas években született műveket, amelyek közül Boros és Vértessy riportja különösen olvasmányos és átélhető a maga lepusztult és sötét hangulatával.
