Az édes, súlyos semmittevés varázsa
A semmittevés művészete talán a legegyszerűbb dolog, amit el lehet képzelni, ám napjainkban egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt is meg kell tanulnunk. Sokan úgy érzik, az inaktivitás nyomasztóan haszontalan, ha éppen nem merülhetnek el a munkájukban, nem fedezhetnek fel új tudományágakat, vagy nem frissíthetik folyamatosan a világ történéseiről szerzett ismereteiket. A kikapcsolódás – ahogyan ezt a semmittevés bizonyos aspektusait hívjuk – arra utal, hogy léteznek olyan pillanatok, amikor „be vagyunk kapcsolva”, mint egy gép, azaz tevékenykedünk és dolgozunk.
A két állapot közti különbséget manapság egyre nehezebb megragadni, számos munkához csak internet hozzáférés és egy laptop kell, a home office, a szabadúszó lét és az ezekhez hasonló egyéb új élethelyzetek elterjedése révén a munkaidő és a szabadidő határai fokozatosan elmosódnak, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a dologtalanságot időpocsékolásnak érezzük.
Nem is olyan régen a gazdasági kockázatok elsősorban a vállalkozások világát érintették, és a munkavállalóknak csupán annyira kellett aggódniuk, amennyire a munkahelyük stabilitása megkívánta. Ha valaki elnyert egy pozíciót és szorgalmasan végezte a feladatait, a munkaadója általában gondoskodott róla. Azonban a helyzet mostanra gyökeresen megváltozott: a verseny felerősödésével mindannyian sokkal inkább önállóan kell helyt állnunk a munkaerőpiacon. A hustle culture, vagyis a folyamatos termelékenységre és sikerre való törekvés erősödésével pedig a klasszikus „nyolc óra munka - nyolc óra pihenés - nyolc óra szórakozás” modell is egyre inkább elavulttá válik.
A siker eléréséhez elengedhetetlen a kitartó munka, a határok folyamatos feszegetése és az önfejlesztés iránti elkötelezettség. Csak azzal tudjuk túllépni a középszerűséget, ha hajlandóak vagyunk extra órákat fektetni a fejlődésünkbe, új kihívások elé állítani magunkat, és sosem hátrálunk meg a nehézségek elől. Az igazi eredményekhez vezető út a szorgalom és a folyamatos tanulás kombinációján keresztül vezet.
Az univerzum jelenlegi legsikeresebb figurája, Elon Musk is hangsúlyozza, hogy a heti negyven óra munka nem elegendő ahhoz, hogy valódi áttöréseket érjünk el. Úgy véli, hogy a nagyszabású projektek megvalósításához elengedhetetlen a teljes elköteleződés. De akkor hogyan találhatja meg az ember az önfeledtséget ebben a feszített tempóban?
A kikapcsolódás nem csupán annyit jelent, hogy kilépünk a „munkagép” üzemmódból, hanem magában foglalja azt is, hogy tudatosan elhatározzuk magunkat az internet és a közösségi platformok világának ideiglenes mellőzésére. Jenny Odell képzőművész, A semmittevés forradalma című, magyarul is megjelent bestsellerében (How to Do Nothing, 2019) megfogalmazza: „Azok vagyunk, amire odafigyelünk.” Ez a mű olyan mint egy útmutató, amely értékes példákat kínál arra, hogyan lassíthatunk le, hogyan vonhatjuk vissza magunkat a mentális egészségünket fenyegető stresszfaktorok elől, vagyis hogyan találhatjuk meg a belső nyugalmunkat.
Az információs túltelítettség korszakában, amelyben a közösségi média és az okostelefonjaink a figyelmünkkel kereskednek számtalan figyelemgazdasági problémára kell megoldást keresnünk. Gyakorló, amatőr madármegfigyelőként Odell egyik javaslata, hogy a figyelmünket ilyenkor a természeti jelenségekre irányítsuk, ellenállva a profitorientált technológiai környezet elvárásainak, amelyben bármi, ami a munkára és az önfejlesztésre használható idő tartamát csökkenti, az túlságosan drágának számít.
A különböző esettanulmányok között egy különösen figyelemre méltó példával találkozunk: 2015-ben Scott Polach, egy művésztárs, a "Biztatás a tapsra" című előadását rendezte meg egy festői kis Csendes-óceáni partszakaszon, San Diego közelében. Az eseményhez egy rendezvénykordonokkal kerített területet alakítottak ki, ahol nyolc vendég számára kínáltak kényelmes ülőhelyeket, lehetőséget adva a gyönyörű naplemente megfigyelésére. A rendezvény nyilvános volt, így a résztvevőknek előre meghatározott időpontban kellett megérkezniük, mintha csak egy színházi előadásra készültek volna.
A vendégeket egy karizmatikus ceremóniamester üdvözölte, aki egy szívhez szóló köszöntőt mondott. Ezt követően arra kérte őket, hogy kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, emlékeztetve mindenkit, hogy az esemény során tilos fényképezni. Amint a nap lenyugodott, a közönség lelkesen tapsolt a „produkciónak”, míg a szervezők az este végén frissítőkkel kedveskedtek a résztvevőknek. Polach tehát nem csupán egy színházi előadást alkotott, hanem a nézők figyelmével játszott: mesterségesen kialakított térben irányította a jelenlévők figyelmét és befolyásolta lelkiállapotukat.
A könyvben szereplő példák zöme valamilyen hasonló mindfulness gyakorlatra épül, amely lehetővé teszi számunkra, hogy figyelmünket szándékosan és ítélkezés nélkül a jelen pillanatra irányítsuk. Ezen gyakorlatok révén tudatosíthatjuk a rövid időre észlelhető belső és külső élményeinket.
Sokszor csak akkor engedjük meg magunknak a teljes kikapcsolódást, ha valamilyen egészségügyi probléma miatt valóban kidőlünk. Nem ritka az olyan helyzet azonban, amikor magát a betegséget is az okozza, hogy nem tudunk nap mint nap lazítani, a stressz állandósul. Mihályi Barbara intermédia művész diplomamunkája, a Láthatatlan betegségem a saját nőiességéről és az akkor nemrégiben diagnosztizált vastagbél-gyulladásáról szólt.
