A valódi forradalmak gyakran a lélek legelrejtettebb szegleteiben zajlanak.

Mario Vargas Llosa, a Nobel-díjas író, aki áprilisban távozott az élők sorából, a latin-amerikai irodalom egyik legkiemelkedőbb és legváltozatosabb életművével gazdagította az irodalmi világot. Az 1960-as évek "boom" nemzedékének meghatározó alakjaként indult, olyan neves társakkal együtt, mint Gabriel García Márquez, Julio Cortázar és Carlos Fuentes. Vargas Llosa azonban mindig is megőrizte egyedi stílusát, amely a realizmus, a politika és a provokáció erős keverékével hódította meg az olvasókat. Első regénye, A város és a kutyák (1963), nem csupán Peruban, hanem nemzetközi szinten is azonnali figyelmet keltett. Nyers és kritikus ábrázolása a perui katonai iskolák életéről új dimenziót nyitott a társadalmi elkötelezettség prózájában, és ezzel Vargas Llosát a kortárs irodalom egyik legfontosabb hangjává tette.

A perui író nem csupán a társadalmi igazságtalanságok krónikásaként definiálta magát. Műveiben – akár az A Zöld Palota, A kecske ünnepe vagy a Pantaleón és a hölgyvendégek című regényekről beszélünk – folyamatosan új formanyelvi megoldásokat kutatott, miközben bátran szembenézett a politikai és etikai dilemmákkal. Írói karrierjét rendszeresen átszőtték a közéleti események: elnökjelöltként is megmérettette magát hazájában, és mindig világosan vállalta liberális nézeteit, amelyek gyakran feszültségeket generáltak, ugyanakkor ugyanolyan gyakran inspirálták az olvasóközönséget is.

A Nobel-díjat 2010-ben nyerte el "az emberi hatalom struktúráinak feltérképezéséért, valamint az egyéni ellenállás, lázadás és vereség szenvedéllyel teli ábrázolásáért". Ez a megfogalmazás nem csupán a díj odaítélésének indoklása, hanem tömören összefoglalja Vargas Llosa életművének lényegét is. Olyan író ő, aki a szabadság eszméjének megszállottja volt – mind stílusában, mind gondolatvilágában, mind pedig tetteiben.

Vargas Llosa legújabb alkotásában ismét a gyökereihez nyúl, de nem a nosztalgia vagy a múlt mérlegelése érdekében. Célja, hogy véglegesen tisztázza, honnan indult, és miért vált ez a háttér az élete minden mozzanatának legfontosabb alapkövévé.

A Csendes forradalom - a legtöbb hasonló történettől eltérően - meglepően letisztult felépítésű. A középpontjában Toño Azpilcueta áll, egy ötvenéves néprajzkutató, aki a perui zene mély ismerője. Élete során mindent elkövetett, hogy felfedezze hazája népzenéjének gazdagságát, különösen a valsot. A történet elején már úgy érzi, hogy elérte a tudás csúcsát; a munkája és a magánélete egyaránt szürkének tűnik, vágyak és álmok nélkül. Mégis, rendszeresen publikál kulturális folyóiratokban, és ha teheti, részt vesz zenei eseményeken, koncerteken. Egy nap azonban, egy kis, rejtett helyszínen rendezett koncerten, váratlanul rátalál egy fiatal, fekete gitárosra, aki úgy tűnik, minden idők legkiválóbb muzsikusa. Ez a találkozás nem csupán a zenei élményeit gazdagítja, hanem új perspektívákat is nyit számára az életben.

Mielőtt azonban felocsúdhatna a döbbenetből, és lehetősége lenne interjút készíteni vele, kiderül, hogy Lalo meghalt. Hősünk viszont egész egyszerűen képtelen elfogadni, hogy minden idők talán legjobb gitárosa így gyakorlatilag ismeretlenül eltűnik a feledésben, ezért úgy dönt, megpróbálja felkutatni a zenész nyomait, és könyvet ír a tiszteletére. Ennek révén indul el nem mindennapi nyomozása, hogy kiderüljön: ez a sanyarú sorsú és teljességgel kiállhatatlan zseni honnan indult, és hogyan lett azzá, aki.

A regény egyik fele a nyomozás izgalmas, ám nem klasszikus krimi módján bontakozik ki, így aki várna váratlan fordulatokat, az csalódni fog. Emellett a könyv létrejöttének története is megelevenedik, mely során fokozatosan fény derül Laló és Toño életének titkaira. Eközben pedig Peru lenyűgöző és sokszínű tájait fedezzük fel, hogy megértsük, milyen is ez a hatalmas ország, és milyenek a benne élő emberek.

Ez a szál különösen nyugodt, lassú és lírai, mégis magával ragadó. Az élet és Peru iránti szeretet mélyen rezonál benne, még akkor is, ha a történet folyamán számos olyan esemény történik, amelyek árnyékot vetnek a helyiek mindennapjaira.

Ahogyan már említettem önöknek, a Palizada egyik legérdekesebb karaktere Toni Lagarde, aki a Miraflores negyedből származik. Ő egy fehér fiatalember, aki mindig arról álmodozott, hogy letér a helyes útról, és akit felnőtt korában ismertem meg. A mai napig szoros barátságban állunk, hiszen még mindig köztünk van; kilencvenéves, és remélem, hogy még sokáig élvezhetjük a társaságát. Ő maga osztotta meg velem a történetét - egy olyan elmesélés, amely meglehetősen ritka a mi otthonunknak számító Limában, ahol a faji előítéletek sajnos mindennapos jelenségek. Ráadásul a kommunista párt, a Fényes Ösvény előretörésének következményeként most már a lövöldözések, az áramszünetek és az oszlopra felkötött kutyák is hozzátartoznak a mindennapjainkhoz.

Ez a mirafloresi fiatalember a La Molina Egyetem padjait koptatta, ahol agronómusként képezte magát. Csatlakozott ahhoz a színes társasághoz, amelynek vezetője a híres Karamanduka volt; úgy tűnt, hogy ő is a többiek nyomdokaiba lépett, hiszen gitározni és énekelni is tudott. Ismerte a limai lakónegyedek minden valsáját és marineráját, és a kalandos éjszakák során bármelyik jaranába beugrottak, ami csak az útjukba került, mindig készen állva a következő élményre.

A másik szálon Toño zenével, kultúrával és társadalomrajzzal kapcsolatos szövegei kapnak helyet (ezek terjedelme három-négy oldal, így kiváló ritmusban váltakoznak a másik résszel), amelyekben körbejárja, miképpen alakult ki az egységes (zenei) kultúra ebben a három évszázadon át spanyol uralom alatt sínylődő és mind földrajzilag (gondoljunk csak bele, sokáig milyen felfoghatatlanul messze volt egymástól a tengerpart, a hegyvidék és az amazóniai területek), mind etnikailag hihetetlenül sokszínű vidék.

Ezekből a jegyzetekből megtudhatjuk, hogy miként egységesítette és tette valóban peruiakká az ittenieket a spanyol és osztrák gyökerű vals, ami érdekes elegye a költészetnek, a történetmesélésnek, az éneklésnek, a csoportzenélésnek és a népléleknek, és hogyan hódította meg néhány évtized alatt az egész országot társadalmi és gazdasági viszonyoktól függetlenül. Toñót éppen az lepi meg legjobban, hogy ehhez a csendes forradalomhoz (erre utal a cím) nem kellett se hadsereg, se vezér, se elnyomás, se felülről vezérelt ideológia. Bevallom őszintén, hogy bár sosem érdekelt igazán ez a téma, faltam az oldalakat, olyan jól, olyan élénken írta meg ezeket a részeket is Vargas Llosa.

A Csendes forradalom azonban nem csupán a perui zenéről szól, hanem vallomás arról, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, milyen hangokban reméljük megtalálni az országunkat. Ennél többet egy utolsó regénytől aligha várhatunk. Vargas Llosa itt már nem akar győzni vagy meggyőzni, inkább csak tanúságot tesz arról, ami mindig is hajtotta: a világ iránti kíváncsiságról, a nyelv erejébe vetett hitről és arról a keserédes meggyőződésről, hogy az igazi forradalmak sokszor nem a történelemkönyvek lapjain, hanem a szív legcsendesebb zugaiban mennek végbe. Ezért is különösen szép és méltó ez a búcsú.