Daniel Craig a beatkorszak legveszélyesebb Queerjeként álmodja meg James Bond karakterét, új dimenziót adva a titkos ügynök ikonikussá vált világához. Az átalakított Bond nem csupán szexepiljével hódít, hanem a merész önkifejezés és a határok feszegetésén
A brit színész végre megkapta azt a lehetőséget, hogy a 007-es karakter teljes ellentétében annyit bulizhat, drogozhat és melegszexelhet, amennyiből nálunk akár két választási kampányt is kifundálhatnának.
Hoppá, végre elérkeztünk ahhoz a Tell Vilmosos filmhez! – örömmel vagy éppen ellenkezőleg, döbbenettel fogadhatjuk, ahogy William Lee (Daniel Craig) heroinista Csehovként végre előrántja azt a pisztolyt, amelyet az elmúlt két órában a nadrágja rejtekében hurcolt végig fél Latin-Amerikán. Az úton tripek, lejövők, dzsungeltúrák, szenvedélyes románcok és kiábrándulások kísérték. Olyan, mintha tudná, hogy egy ilyen ön- és közveszélyes figura elkerülhetetlenül eljut arra a pontra, hogy muszáj lesz neki végre egy jót lövöldöznie.
Ha valakinek már a gyomra is összeszorul, amikor egyszerre olvassa Tell Vilmos és William Lee nevét, akkor talán nem meglepő, hogy Luca Guadagnino legújabb filmje, a Queer, valójában nem csupán egy LMBTQ-történet, hanem inkább egy William S. Burroughs-ihlette alkotás. Az ikonikus Meztelen ebéd szerzője a beatkorszak sötét lovagja volt, aki nemcsak hogy a drogok világában mélyen elmerült, de még Hunter S. Thompson is mellette egy ártalmatlan kisnyugdíjasnak tűnt. Burroughs köztörvényes ügyei pedig valóban szokatlanul alakultak, messze elmaradva kortársai viselt dolgaitól. Azt gondolnánk, hogy Kerouac és Ginsberg voltak a problémás egyéniségek? Nos, a valóságban az ő történeteikhez képest Burroughs pisztolya bizony nem csak dísz volt, és a következmények is igencsak drámaiak lettek.
De nemcsak azt az életrajzi Burroughs-filmet kapjuk meg végre a Queerrel, amiről nem tudtuk, hogy szükségünk volt rá. Nagyjából pont ugyanannyira fontos, hogy végre megcsodálhatjuk Daniel Craig eddigi legerősebb, legteljesebb poszt-007-es kibontakozását.
A Queer című film megjelenésének története nem volt konfliktusoktól mentes, hasonlóan az eredeti Burroughs-regényéhez, amely 1952-ben született, de a homoszexualitás ábrázolása miatt csak 1985-ben jelenhetett meg. Luca Guadagnino (Szólíts a neveden) filmjét Törökországban tiltották be alig órákkal a díszpremierje előtt, hasonlóan a homofóbia miatt. Ez lett volna a MUBI filmforgalmazó isztambuli fesztiváljának nyitófilmje, ám miután a szervezők kézhez kapták a tiltó határozatot, úgy döntöttek, hogy inkább az egész fesztivált lefújják a cenzúra miatt.
A török kormány szerint a Queer "olyan provokatív jeleneteket tartalmaz, amelyek veszélyeztetik a köznyugalmat". Nyilván veretes bullshit a "köznyugalmat" félteni egy jegyvevős-sorbanállós eseményen levetíteni óhajtott filmtől, annyit azonban eltaláltak a tökfej cenzorok, hogy provokatív jelenet bőven akad a filmben.
Daniel Craig James Bondként lenyűgöző sármassággal és férfias kisugárzással bír, ám a mostani karaktere teljesen más színt visz a vászonra: egy mulatságos, kissé klisés figura, aki a melegségét bátran vállalja. A film nyitányában, ügyetlen és kissé elavult módon, merül el a '50-es évek Mexikóvárosának pezsgő éjszakai életében, ahol az önfejűség és a romantikus kalandok keresése dominál. Ez a kezdő jelenetsor nemcsak Craig számára nyújt lehetőséget, hogy megvillantsa színészi tudását, hanem Guadagnino és Sayombhu Mukdeeprom operatőr számára is egy remek alkalom, hogy megragadják a kor hangulatát. A film nem a tömegjelenetek vagy a CGI által ékesített városképek segítségével idézi fel a hatvanas éveket, hanem a füstös kocsmák és kaotikus hálószobák világán keresztül mutatja be azokat az embereket, akiket a Zeitgeist megrágott és kiköpött.
Lee tekintete hamarosan Eugene-ra (Drew Starkey) tapad, a fiatal power bottomra, akivel olyan diszfunkcionális kapcsolatra lép, hogy az már szinte fájdalmas nézni. Az idősebb férfi mindent félredobva, szinte alázatosan hajol a fiatal Adonisz lábai elé: gyakran tesz meg olyan dolgokat, amikért komoly árat kell fizetnie a büszkesége szempontjából. Eugene viszont nem viszonozza az intenzív érzelmeket, ám nem is veti el Williamet; hol figyelmetlenül ignorálja, hol pedig szexuális játszmákkal bünteti, ezzel folyamatosan próbára téve William türelmét. William pedig nem riad vissza a kihívásoktól: egy dél-amerikai körtúrára hívja "szerelmét", ahol a közös élmények mellett a maguk mélyebb megismerésére is lehetőségük nyílik, többek között az ayahuasca varázslatos hatásainak köszönhetően.
Ne egy akciódús vagy humorra építő drogos filmet várjunk. Guadagnino karakterközpontúan, megfontolt ritmusban halad a film kicsúcsosodása felé, amely éppen olyan szürreális és ugyanakkor logikus, mint a főszereplője, akinek viselkedése addigra már sokszor ellentmondásos és apró részletekben bontakozik ki. Itt nem a megértés a lényeg, hanem az érzések átélése.
Craig élete egy újabb fordulóponthoz érkezett, és ennek részletezése nem igényel túlzott magyarázatot. A színész nyilatkozataiból, valamint a Bond utáni szerepválasztásaiból világosan kiderül, hogy szeretne eltávolodni attól a franchise-tól, amely két évtizeden át meghatározta pályafutását. A Tőrbe ejtve-filmek színes és szokatlan karaktere után most egy sokkal intimebb, mélyebb, karakterközpontú történetben bizonyítja, hogy mindenki számára meglepő módon képes bármilyen szerepet eljátszani.
William Lee/Burroughs szerepében a színész valóban teljes mértékben belemerül a karakter világába: nem csupán az intim jelenetek során történő levetkőzésről van szó, hanem arról is, ahogyan a figura szorongásait, vágyait és belső küzdelmeit kifejezi a testbeszédén keresztül. A Queer film végső soron az emberi kommunikáció határvonalainak felfedezéséről szól, bemutatva, hogyan formálják a fizikai megnyilvánulások az érzelmeket és a kapcsolatokat.
Van egy félig kiépített elméletem, amely szerint sok történelmi jelentőségű író esetében nem a legismertebb, legnagyobb elismerésnek örvendő művük adja a legteljesebb képet róluk, hanem a második legnagyobb hatású alkotásuk. James Joyce esetében például az Ulysses örökérvényű pillanatregénye előtt az Ifjúkori önarckép lineáris és rendezett önképfolyamán keresztül vezetett az útja. Hunter S. Thompson pedig a Rumnaplóban tárta fel, hogyan formálódott az a figura, aki később Las Vegasban félelmekkel és reszketéssel nézett szembe.
A Queer egy különleges utazás krónikája, amelyben a vágy és a kábulat hatására zakatoló Burroughs kétségbeesetten keresi a szavakat, hogy kifejezze azokat a megfoghatatlan érzéseket, amelyek egy olyan világban léteznek, ahol az anyagi valóság és egy rejtett, párhuzamos dimenzió összefonódik. Itt az emberi nyelv határai kimerülnek, és a kifejezés eszközei elfogynak. Guadagnino filmes adaptációja ügyesen alkalmazza a vizuális kommunikáció különféle módozatait, hogy elvezesse a nézőt erre a felfoghatatlan helyre. Mégis, jól tudja, hogy az út végül elkerülhetetlen: a végállomás így is-úgy is a Meztelen ebéd című szavakkal teli erdőtűz, valamint a Tell Vilmos-incidens zűrzavara lesz.
Az angolban a "queer" szónak nemcsak egy jelentése van. Igen, egyrészt ez hivatott leírni az LMBTQ-emberek azon csoportját, akik egyik másik betűvel sem tudják kategorizálni magukat, de még véletlenül sem heterók. Másrészt viszont régiesen arra is használják, ami kilóg a környezetéből, nem passzol oda, kirívó, rendhagyó. Talán a világ történetében senkinek sem volt annyi joga egy címben tulajdonnevesíteni a szót, mint William S. Burroughs-nak.
