Elfeledett magyar tea: a Planta A Planta egy különleges, Magyarországon egykor népszerű tea, amely az évszázadok során háttérbe szorult, ám most újra felfedezésre vár. Ennek a teának a története mélyen gyökerezik a magyar népi hagyományokban, ahol a hely

Csatlakozzatok hozzánk egy varázslatos időutazásra! Először Pécs egyik lenyűgöző múzeumában merülünk el a múlt titkaiban, majd egy neves gyógyszerész-feltaláló kalandjaira indulunk, és felfedezzük Nagyhalász rejtett kincseit is. Célunk, hogy felelevenítsük a méltatlanul elfeledett "magyar teát", a Plantát, és megosszuk veletek ennek különleges történetét!

Két évvel ezelőtt néhány napra ellátogattam Pécs csodás városába, ahol a felfedezésre váró helyszínek között kiemelkedett a Janus Pannonius Múzeum. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy bár a város számos lenyűgöző programot és ínycsiklandó gasztronómiai élményt kínál, ha csak egy kis időt tudnak szánni rá, ne hagyják ki az ország legnagyobb vidéki múzeumát. Garantálom, hogy a látogatás minden percét meg fogják majd hálálni!

Azóta figyelemmel kísérem a történéseiket, és időnként felkeresem az intézmény online platformját is. Milyen jó döntés volt ez! Legutóbb például rábukkantam a Planta teáról szóló cikkükre, ami igazán felkeltette a figyelmemet és felébresztette a nyomozó ösztönömet.

Mielőtt mélyebbre ásnánk a magyar tea történetének rejtelmeibe, érdemes tisztázni egy alapvető dolgot. A Planta tea alapanyaga, noha a neve hasonló, egyáltalán nem a megszokott platánfák közé tartozik – sem a közönséges platán (Platanus hispanica), sem a juharlevelű platán (Platanus acerifolia) nem áll itt a középpontban. Valójában a hamvas szeder (Rubus caesius) és/vagy a földi szeder (Rubus fruticosus) képezi a teakeverék alapját.

Hazánkban két különböző szederfajta található vadon, a hamvas szeder leggyakrabban az ártéri erdőkben bújik meg, míg a földi szeder a hegyek és dombok ölelésében él. A terméseik között könnyen észlelhető a legszembetűnőbb eltérés, de most nem a gyümölcsök jellemzőivel foglalkozunk, hanem a növények leveleire irányítjuk a figyelmünket. Ám nem a teakészítés titkait fogjuk felfedni; inkább egy időutazásra hívom önt.

A Planta tea bevezetése előtt már történtek próbálkozások arra, hogy a tea iránti keresletet kielégítsék valamilyen helyi alternatívával. Cél volt, hogy a hagyományos tea ízvilágához hasonló "termékeket" állítsanak elő nagyobb mennyiségben, így biztosítva a hazai fogyasztók elvárásainak megfelelő megoldásokat.

A teaínség háttere rendkívül tömören összefoglalható: az I. világháború idején az eredeti termékek helyettesítése érdekében számos pótlékra volt szükség. Az első, széles körben elterjedt pót-teakeverék a hazai növényvilágból származott, amelynek alapanyagai között szerepeltek a szederlevél, a hársfavirág és a koriandermag. Ezt a különleges keveréket dr. Augustin Béla és dr. Darvas Ferenc kutatásainak eredményeként alkották meg. Az ízélményről azonban sajnos nem maradtak fenn írásos nyomok.

A második generációs teakeverékről, amelyet Halmi Pál gyógyszerész-feltaláló nevéhez köthetünk, már annál inkább van információnk. A második világháború idején a fekete tea beszerzése jelentősen megnehezült, így új, hazai alapanyagokból készült teapótlókra volt szükség.

Halmi szederlevélből készült fermentált teájának egyedi ízvilága a saját fejlesztésű egyiptomi illóolajkeverékének köszönhető. Az 1920-as évek végén, miután befejezte egyetemi tanulmányait, Halmi nemcsak az egyetemi gyógyszertárban dolgozott, hanem a MEDICA PLANTA gyógynövényexport- és importcégnél is elhelyezkedett gyógynövényszakértőként. Ezen kívül a MIR vegyészeti vállalatnál is illóolaj-specialistaként tevékenykedett. Mint később elmondta, az állások sokaságának keresése mögött nemcsak a szakmai érdeklődése, hanem a megélhetés szükséglete is állt.

A MIR vállalat megbízást kapott, hogy végezzen kutatásokat a tea utóízesítéséhez szükséges illatanyagok terén. A projekt sikeresen zárult, ám a II. világháború kitörése megakadályozta, hogy a fejlesztett termék a piacra kerüljön. A háborús helyzet következtében a tea és más élvezeti termékek ára drasztikusan megemelkedett a vámok miatt, így az ifjú gyógyszerész új feladatot kapott: póttea előállításának kidolgozása.

Miután Halmi rátalált az elődök receptjére, ő is a szederlevelet választotta a feladat megvalósításához. Mint azt a visszaemlékezésében felidézi: "az első forrázat mindenhez hasonlított inkább, mint teához, leginkább trágyaléhez. Nyersen tehát nem volt fogyasztásra alkalmas."

Kísérletei során felfedezte, hogy a fermentáció révén egy olyan színpompás, ártalmatlan anyagot állíthat elő, amely tökéletesen illik az elképzeléseihez. Az illatosításhoz pedig a már korábban kifejlesztett egyedi illóolaj-keverékét használta fel. A találmánya hamar népszerűvé vált, csupán egy név kiválasztása maradt hátra. Hosszas töprengés után végül a Planta névre esett a választása, amely tökéletesen tükrözte a termék lényegét.

A terjesztés kezdetben lassan indult be. A megélhetési nehézségek motiválták a feltalálót, aki végül a gyógyászat területén próbálta érvényesíteni a találmányát. E döntés nem bizonyult rossznak, hiszen kiderült, hogy az újszülött csecsemők teájának elkészítésére rendkívül jól alkalmazható eszköz lett.

A valódi áttörést az hozta el, hogy a MEINL cég nehézségekbe ütközött a tea beszerzésével kapcsolatban, így új megoldások után kellett néznie. Az osztrák vállalat tíz mázsányi(!) magyar teát rendelt, és TEAN néven indította el azt a teakeveréket, amelynek összetevői között csupán 10% valódi tea szerepelt, míg a maradék 90% magyar Planta volt. Közben a Planta, érzékelve a MEINL nyomásgyakorlását, egyre nagyobb erőfeszítéseket tett az eredeti termék népszerűsítésére.

A Nyírvidék című lap 1943-ban közölt írása pontosan beszámol arról, hogy miként is készült a magyar tea szederlevélből a nagyhalászi teagyárban. Eszerint a fermentálás hatvan fokos teremben kezdődött, majd innen kerültek át a levelek egyre hűvösebb helyiségekbe.

A fermentálás folyamata során a levelek pórusai kitágultak, lehetővé téve ezzel a kellemetlen íz- és illatanyagok eltávozását. Ezzel egy időben az illóolajok és aromák szabadjára kerültek, gazdagítva a levelek karakterét. A fermentálást követően a levelek a szitálóba kerültek, ahol különleges színezőanyagokkal dolgozták fel őket, hogy még vonzóbbá váljanak.

1949 után a MEDICA PLANTÁ-t is államosították, ami jelentős változást hozott a magyar teaiparban. Ekkor a tea előállítása és forgalmazása a HERBARIA-hoz került, így a Planta már nem tudta megőrizni korábbi népszerűségét. Miközben a boltok polcait elárasztották a baráti országokból érkező különféle teafajták, a Planta iránti érdeklődés folyamatosan csökkent. Az idősebb korosztály, aki az 1970-es évek elején még felfedezhette a Planta jellegzetes papírzacskóit, ma már nosztalgiával gondol vissza erre a márkára, amely egykoron a magyar tea kultúrájának fontos részét képezte.

Azok számára, akik ezek után ugyanúgy kedvet éreznek arra, mint én, hogy a Planta teát elkészítsék és megízleljék, azt javaslom, hogy látogassanak el az Erdőkostoló blogra, ahol - többek között - megtalálják az elkészítésének módját.

A tea mint herbatea első hazai említése egyébként 1701-re tehető. A teafüveket eleinte a patikák gyógyszerként árusították, mégpedig igen borsos áron. 1736-ban a debreceni városi patika "Decocto Caffe et Thea" (kávé és teafőzés) címen 16 Ft és 14 krajcárt szedett be, ez ma több mint havi 460 000 forintot jelentene.

1744-ben Moser Zsigmond (a debreceni városi gyógyszertár gondnoka) részére kiadott tanácsi utasításból látható, hogy az élvezeti cikk árusítása fontos része volt a patikuslétnek: "[...] Az, ami a borszesz (vinum sublimatum), tea, kávé, dohány eladásából naponkint befolyik, külön kasszában tartandó s az eladott mennyiségről jegyzék vezetendő."

A teát hazánkban 1820 körül kezdik általánosabban fogyasztani. A teadélutánok és a teaestélyek divatba jöttek. A megfontolt polgárság kezdetben elítélte a párizsias tea-, kávé- és csokoládéfogyasztást, de aztán engedett.

A teázás elterjesztésében nagy szerepet játszottak a honleányok, de hazánk nagy férfiúi, így Petőfi, Jókai, Széchenyi István, Görgey Artúr is teáztak, mégpedig utóbbi a feljegyzések szerint sóval ízesítette az illatos italt.

Hazánk első dokumentált teapótszerének megalkotásán Török József gyógyszerész fáradozott, aki találmányának kipróbálásáról az Orvosi Tár 1845-ös kiadásában számolt be. Az illusztris bizottság lepecsételt, azonosítatlan dobozokból vizsgálta a frissen készült forrázatot, értékelve annak színét, illatát és ízét.

"A kutatás során kiderült, hogy a rendszeresen teát fogyasztók a szőlővirág forrázatát kellemesebb ízűnek és illatúnak értékelték. Ezt követően a tejjel és rummal dúsított forrázatok tulajdonságait hasonlították össze. Az ízlés szempontjából azonban, ahogyan az lenni szokott, széles spektrumú vélemények merültek fel. Noha a hazai szőlővirág nem tudta felvenni a versenyt a kínai teával, [...] az idegrendszerre gyakorolt hatása enyhébb volt."

A Kőszeg és Vidéke 1902. június 15-ei számában tanulmány jelent meg a teáról: "[...] A tea igen kellemes, enyhén fűszeres ital, a kávénak megfelelő jó ízzel, de ennél sokkal jobb hatással.

A teák világában is előfordulhatnak hamisítványok, például vadcseresznye-levelek keverésével. A múltban különösen gyakoriak voltak a visszaélések, amikor a tea ára az egekbe szökött. Érdemes tehát kerülni a túl olcsó opciókat, és inkább megbízható, jó hírű teakereskedésekhez fordulni. Itt a teákat gondosan elzárva és csomagolva tárolják, így védve őket a nem kívánt idegen szagoktól és egyéb szennyeződésektől.