Az "Elhallgatott történelem" című írás egy sokszínű és mélyreható téma, amely a múltunkra és annak elfeledett aspektusaira fókuszál. A történelem nem csupán a győztesek meséje, hanem olyan történetek sorozata is, amelyek sokszor háttérbe szorulnak. Ezen í
"Egy háború vége akkor érkezik el, amikor az utolsó katona is a földbe kerül, és a második világháború ebben a tekintetben máig tart" – nyilatkozta Holló József, a nyugalmazott altábornagy, aki a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójaként a 'Munkaszolgálat a Don-kanyarban' című dokumentumkötet bemutatóján beszélt. De vajon miért találta magát a 2. magyar hadsereg kétezer kilométerre az otthonától, a Don-kanyar kietlen táján?
A Don-kanyari felvonulást illetően a magyar kormánynak nem volt választása. A németek vitték a szegény emberfiát ágyútölteléknek. Ma sem tudni pontosan kik azok, akik eltűntek, ott haltak, ott fagytak meg, s kik, akik bevált orosz szokás szerint, rövidebb-hosszabb idő után, valamelyik lágerban pusztultak el. Ugyanez elmondható a Don-kanyarban eltűnt mintegy 20 ezer zsidó munkaszolgálatosról; közülük mintegy ötezer léleknek sikerült a nevét azonosítani.
"Összegzésként elmondható, hogy a 2. magyar hadsereg keleti hadszíntéren végzett tevékenysége alatt, amely közel egy éven át tartott, körülbelül 130 ezer honvéd és munkaszolgálatos esett el, sebesült meg vagy került fogságba" – nyilatkozta Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar 1942-1943 című könyv szerzője 2017. január 9-én az MTI-nek. "Ebből 50 ezer katona vesztette életét, és nagyjából ennyien szenvedtek sérüléseket. A szovjet rádió hivatalos jelentése alapján a hadifoglyok száma 28 ezerre tehető, akik közül csak kevesen tudtak hazatérni" – tette hozzá.
Zachar József adatai szerint a ténylegesen kiküldött 207 ezer főből a hadműveletek teljes időszakát tekintve elesett mintegy 45 ezer, sebesülten került a hátországba további 45 ezer, hadifogságba esett 28 ezer katona és eltűnt mintegy 19 ezer fő. 1943. április 24-e és május 30-a között hátraszállítottak mintegy 70 ezer honvédet és munkaszolgálatost.
Szabó Péter szerint a hősi halottak számát javarészt az eltűntté nyilvánításokból lehet kikövetkeztetni. A sebesültek száma a hadsereg 1943. évi januári, februári visszavonulása során öltött hasonló méreteket, az ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányaiban a legnagyobb veszteségeket. Nem lehet pontosan tudni, hogy a 28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat. Szabó Péter arra is rámutatott, hogy a sajtóban általában túlzott, 150-200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek, amit nem támaszt alá a hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása. Arra is felhívta a figyelmet, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének a felváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket felváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti.
Szabó Péter kiemelte, hogy a magyar hadsereg a revízió megvalósítását tervezte, ennek értelmében a szomszédos államokkal való harcokra, nem pedig távoli hadszíntereken zajló, nagyhatalmakat felvonultató háborúra készült. A legfontosabb tehát akkoriban az ország határainak védelme volt, ennélfogva a magyar honvédalakulatok fegyverzetét és felszerelését egy esetleges közép-európai hadszíntér viszonyaihoz igazították.
A 2. magyar hadsereget az ország rendelkezésre álló erőforrásaihoz mérten a lehető legoptimálisabban igyekeztek felszerelni.
Babucs Zoltán hadtörténész szerint a 2. magyar hadsereg személyi vesztesége 1943. január-február folyamán körülbelül 50 ezer hősi halott, mintegy 50 ezer sebesült és körülbelül 26 ezer hadifogoly volt. A nehézfegyverzet 100 százaléka elpusztult, a teljes anyagi veszteség közel 70 százalékos volt, az anyagi veszteség összegszerűen 367 millió pengőt tett ki. A 2. magyar hadsereg maradványai 1943. április 24-e és május 30-a között tértek haza Magyarországra, bár ellentételezésként a németek rendelkezésére két újabb megszálló könnyűhadosztályt kellett biztosítani.
A honvédek doni helytállását 1943-ban vitéz nagybányai Horthy Miklós fogalmazta meg a legszebben, amikor Adolf Hitler kirohanására így reagált: "Hogyan küzdött a magyar hadsereg, azt a hadtörténet fogja végül megítélni. A jövő történelemkutatásainak eredményeit kell megvárni, hogy végső következtetéseket vonhassunk le. Egy hadsereg, amelynek számos, összesen százhatvannégyezer elesettje és harmincezer sebesültje volt, semmiképpen sem viselkedett gyalázatosan."
A kassai 21. gyalogezred jelentése, Babucs Zoltán hadtörténész elemzése alapján, rávilágít arra, hogy a honvédek körülbelül 10%-a jutott nemezcsizmához, míg a 1942. decemberében kiosztott két pár bakancs gyakran nem volt elég ahhoz, hogy a téli kapcát is bele lehessen csavarni. A fegyverzet jelentős része olyan mértékben megfagyott, hogy csak rendkívüli erőfeszítések árán lehetett azokat használhatóvá tenni. A kassai 51. gyalogezred parancsnoka arról számolt be, hogy a zord időjárás következtében a gyalogsági töltények nem sültek el, ami lehetetlenné tette a puskák, golyószórók és géppuskák használatát. A német aknavetők első lövésüknél megrepedtek a rendkívüli hideg miatt. A távbeszélők és rádiók membránlemeze szintén azonnal megfagyott, így azok sem voltak használhatók. Továbbá a rádiókat az ellenség is folyamatosan zavarta, ami még inkább megnehezítette a kommunikációt.
Erre a kérdésre sokan úgy válaszolnak, hogy a „halálra ítélt hadsereg” katonái közül sokan elvesztették a harc értelmét: nem értették, miért kell német érdekeket képviselniük, miközben saját hazájuk védelmére indultak a Don folyó mentén. A 2. magyar királyi hadsereg kihelyezése a frontra egy kényszerű lépés volt, amely a 1938-1941 közötti területgyarapodások német támogatásának ellentételezésére szolgált. A tisztikar és a legénység jól tudta, mit keresnek hazájuktól közel kétezer kilométerre. „Minden honvéd Magyarország képviselője” – hangoztatták, hangsúlyozva, hogy nem az orosz nép, hanem az 1919-ben tapasztalt bolsevizmus ellen harcolnak, hogy megvédjék keresztény Magyarországot. Az expedíciós hadsereg, a lehetőségekhez mérten, viszonylag jól felszerelt volt, míg az itthon maradt egységeket szinte „megtizedelték”, hogy a frontra induló katonákat megfelelően elláthassák. Azonban csak a harctéren derült ki, hogy a kisantant államai ellen felkészített magyar hadsereg katonáinak egyenruhája, felszerelése és kiképzése nem felelt meg a keleti front kihívásainak.
A hivatalos történetírás érvelése még mindig sok szempontból hiányos. Hadba lépésünk valódi indokai között számos elhallgatott tényező található. Ilyen például a kőrösmezei légitámadás, amely során egy nyílt pályán haladó vonatra géppuskát vetettek be repülőgépről. Ezt követően a szovjet légierő, amely nem viselt országjelzést, Kassa bombázásával lépett fel Magyarország ellen, így gyakorlatilag hadüzenet nélkül indított agressziót. E két esemény következtében a két ország hadiállapotba került egymással. Hernádi Tibor történész mára már egyértelműnek tartja, hogy a bombázást orosz repülőgépek hajtották végre. Ha Magyarország kimaradt volna a Szovjetunió elleni háborúból, a német hadsereg valószínűleg megszállta volna az országot, és deportálta volna a jelentős létszámú zsidóságot (Hernádi Tibor 800 ezer, Marschalko Lajos pedig 900 ezer főt említ). Így tehát, Kun Béláék - Lenin-fiúk - öröksége miatt kellett a szegény ember fiának kétezer kilométerre a hazájától megfagynia és életét vesztenie.
A Szovjetunió 1933 és 1941 között tanúsított diplomáciai és belpolitikai magatartása világosan rávilágít arra, hogy mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió felkészült egy lehetséges európai háborúra, amelynek fő ellenfélként Németországot azonosították. A Szovjetuniónak nem volt más, a klasszikus terjeszkedésen kívüli indítéka, hogy ilyen irányú lépéseket tegyen. Az Egyesült Államok részéről pedig a kontinens egysége, amely a szovjet nyersanyagok és a német technológia egyesítésével járt volna, nem volt kívánatos. Ezt a szándékot tovább erősíti, hogy 1941 szeptemberében a két nagyhatalom közös erővel szállta meg Iránt, lehetővé téve a Szovjetuniót támogató hadianyag áramlását.
Mielőtt és mialatt a németek megszállták Magyarországot, Hitler árulás vádjával elfogatta Horthyt, kilátásba helyezte, hogy fejét veszi, ha ellenszegül. A német titkosszolgálat ugyanis informálta Hitlert Kállay Miklós zsidóbarát hintapolitikájáról, a "kiugrási irodáról", Szentgyörgyi Albert isztambuli tapogatódzásáról, az angol külügyminisztériummal 1942 decemberében folytatott kiugrási lehetőségek latolgatásáról (Hernádi Tibor: A magyar zsidóság ezeréves védelme).
Hitler még arra is utalt, hogy amennyiben belső feszültségek lépnek fel Magyarországon, a románok, szlovákok és horvátok is fegyveres akcióra készülhetnek a magyar határok ellen. Ezzel a zsaroló politikai helyzettel kapcsolatban Hóman Bálint is említést tesz naplójában, ahol a kormányzó részletesen beszámolt neki az eseményekről. Ebből az epizódból fakad az a román nézet, hogy jogot formálnak a Tiszáig terjedő területekre, míg a szlovákok Miskolcig terjeszkednének. Készen állt a hadműveleti terv, amelynek térképe már készült, de azon Magyarország nem szerepelt.
Azt tartják, hogy az ember emlékezete körülbelül hároméves koráig terjed vissza. 1943-ban, egy szürke téli napon, hároméves kisgyermekként egy asszony sírásának hangja maradt meg bennem. Ez az asszony, akinek bánatos könnycseppjei átszőtték mindennapjainkat, állandóan sírdogált: nappal és éjszaka, miközben fonott, szőtt, vagy éppen imádkozott. Emlékét azóta is magamban hordozom, hiszen ez a fájdalmakkal teli nő nem volt más, mint Burinda Mária, a tornanádaskai Burinda család harmadik gyermeke, aki 1877-ben született és 1968-ban távozott az élők sorából. Mária a szögligeti Haraszti Józseffel kötött házasságot 1897-ben, akinek édesanyja, Toho Mária, Bódvavendégiből érkezett Szögligetre. Így került a fiatal pár az ottani otthonukba, ahol családi fészküket megalapították. Az életük azonban nem volt mentes a nehézségektől; 1920-ban a történelmi viharok következtében Csehszlovákiába kényszerültek. Kicsi gyermekként sokat élvezhettük bódvavendégi nagyanyánk látogatásait, amikor édesanyánknak segített, és minket próbált rendbe tenni. Azután, 1945 februárjában, amikor édesapánk a sztálini haláltáborba került, ő egyedülállóan bátor döntést hozott: hozzánk költözött, hogy támogasson bennünket a nehéz időkben. Képzeletbeli szőtte a múlt fájdalmát és örömét, és mindez örökre beleégett a memóriámba.
Mai napig élénken csengenek a fülemben a Haraszti és Köteles felmenőim szavai: "Imádkozzál és dolgozzál." Eltelt egy kis idő, mire olvasmányaim során eljutottam Szent Ágostonig, és felfedeztem, hogy édesanyám és nagyanyám mottója valójában a Szent Benedek által alapított férfi szerzetesrend regulájából ered. Ez a regula nem csupán egy életforma, hanem Szent Benedek szellemiségének megtestesítője is. Az ágostonos szabály mellett a nyugati szerzetesség legfontosabb és szinte kizárólagos irányelve. A napi teendők az istendicséret, a fizikai munka és az olvasás (tanulás) harmóniájából álltak össze. "Ora et labora" – ő mindig dolgozott, imádkozott, vagy éppen olvasott, egy pillanatra sem állt meg. Haraszti János, a Don-kanyarban eltűnt fia emlékét hordozta szívében, gyászolva őt egész életében, míg édesanyám a bátyja emlékét őrizte.
1944 decemberében, az élők sorából távozott apai nagyapánk, akinek távozása nem csupán a családunk, hanem az egész falu számára óriási veszteséget jelentett. Ő volt a közösség bölcse, három ízben választott bírája, és méltán hívták első- és mintagazdának is. 85 évet élt, és nemcsak életével, hanem bölcs szavaival is nyomot hagyott. Ma is emlékezünk arra a mondására: "Volt itt tatár, török, egyik sem volt örök", amely a történelem mulandóságát hirdeti.
1945-ben családunkat sújtó harmadik és negyedik tragédia egy szörnyű időszakot hozott el, amikor édesapánkat elragadta az örökkévalóság, és várandós édesanyánk elveszítette Magdolna testvérünket. A könnyek áradása olyan hirtelen érkezett, mint a nyári zápor, és hamarosan patakká duzzadtak, elárasztva mindent maguk körül. Ekkor már két asszony zokogása töltötte be a teret, egyre hangosabban, mintha a világ minden fájdalmát magukra vállalták volna. Fájdalmuk látványa sötét árnyékként nehezedett gyermekkorom napjaira, sírásuk visszhangja pedig felkavarta éjszakáimat, amelyek gyászos emlékei elkerülhetetlenül mély nyomot hagytak egész életemen.
Ötödször, 9 éves kisfiúként, a halál árnyéka lopakodott be az életembe 1949-ben, amikor egy aknagyutacs felrobbant a jobb kezem mellett. E tragédia a sorozatos szerencsétlenségek csúcsát jelentette, amivel addig sosem találkoztam.
