"Ferenc pápa vezetése új fejezetet indított el az Egyház történetében."

Nagy Péter János gútai lelkipásztor mélyen átélt gondolatai az elhunyt Szentatya pápaságáról különleges fényben tüntetik fel a vallási vezető életművét. A pápaság nem csupán egy cím, hanem egy hívő közösség szívének és lelkének iránytűje is. Péter János atya szavai tükrözik a Szentatya iránti tiszteletet és szeretetet, amelyet az ő tanításai és példamutatása váltott ki a hívekben. Az elhunyt pápa öröksége tovább él, és inspirációt nyújt mindazok számára, akik az igazság, a szeretet és a megbocsátás útján kívánnak járni. Az atya rávilágít arra, hogy a Szentatya pápasága nem csupán a vallásról szólt, hanem az emberi kapcsolatok mélyebb megértéséről és a világban való felelősségvállalásról is. Az ő bölcsessége és vezetése mindig emlékezetes marad, és sokak szívében élni fog.

A tegnap, húsvéthétfő reggelén bekövetkezett szomorú esemény kapcsán (elhunyt Ferenc pápa) portálunk megszólított néhány felvidéki lelkiatyát, akik értékelték a Szentatya tizenkét évig tartó pápaságát és röviden kifejtették a véleményüket arról, hogy az elhunyt pápa működése milyen hatással bírt a nagybetűs Egyházra.

Elsőként szeretnénk megosztani Nagy Péter János gútai plébános atya Ferenc pápával kapcsolatos gondolatait.

"Ó, Uram, Te vagy a tudás kútforrása, és jól tudod, mennyire mélyen szeretlek Téged."

Ezzel a vallomással Péter apostol egyszerre ismeri el gyengeségeit és frissíti meg küldetését. Ma, amikor Ferenc pápa haláláról értesülünk, ez a mondat különös jelentőséggel bír, hiszen a pápaság történetének egy meghatározó alakja távozott el közülünk. Jorge Mario Bergoglio, Buenos Aires érseke, jezsuita szerzetes, 2013-tól az Egyház 266. pápájaként szolgált, és életének 89. évében hunyt el.

A katolikus hit világosan kifejezi, hogy a római pápa, mint Szent Péter utódja, az Egyház fundamentumának és princípiumának örök és kézzelfogható megtestesítője, amely az egységet biztosítja mind a püspökök, mind a hívek között (KEK 882). E szolgálat nem csupán egyéni tehetségről vagy politikai ügyességről szól, hanem Krisztus által kijelölt küldetésről: "Te vagy Péter, és erre a sziklára építem Egyházamat" (Mt 16,18).

Ferenc pápa ezen a szent sziklán állt, és örökségét a szeretet, a szolgálat és a szolidaritás szellemében adta át nekünk.

Ferenc pápa jezsuita volt, és jezsuita identitása végigkísérte pápai működését. Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatokban fogalmazza meg azt az alapvető elvet, hogy "nem a sok tudás, hanem a dolgok belső megérzése elégíti ki és tölti el a lelket" (Lelkigyakorlatok, nr. 2). Ez a belső megérzés vezette őt, amikor a világ perifériáira, a szegényekhez, menekültekhez és a társadalom peremére szorultakhoz fordult. "Ez a világ háborúban áll - de a közöny háborúja ez" - mondta Lampedusán, 2013. július 8-án.

Ferenc pápa megválasztása egy forradalmi változást hozott az Egyház életébe, új irányvonalat és friss perspektívát teremtve.

Ő volt az első latin-amerikai pápa, az első jezsuita, aki elérte a pápai trónt, és az első, aki Assisi Szent Ferenc nevét választotta. De nem csupán egy nevet öltött magára, hanem egy életfilozófiát is, amely Szent Ferenc evangéliumhoz való egyszerű és tiszta visszatérését tükrözi. Szent Ferenc nem intézmények reformálásával foglalkozott, hanem a szegények, a kitaszítottak és a teremtett világ csodáinak megértésére és megélésére hívta fel figyelmünket. Ferenc pápa is ezen a nyomon haladva, a perifériákra összpontosított, hangsúlyozva a szolgálat fontosságát a hatalom helyett.

Az Egyházat nem csupán egy múzeumként, hanem inkább egy tábori kórházként képzelte el, ahol a gyógyulás és a remény keresése a középpontban áll.

Ugyanakkor pápasága nem volt mentes kérdéseket felvető döntésektől és olykor feszültséget hordozó irányváltásoktól. Ferenc pápa gyakran a jezsuita lelkiségben ismert ignáci "megvizsgálás" és "megkülönböztetés" útját választotta, nem pedig az egyértelmű, záró tanbeli definíciókét. Ezzel megnyitotta az Egyházat a világ felé, különösen azok számára, akik eddig kívülállónak érezték magukat. Mások számára azonban úgy tűnhetett, hogy ezzel a világ szellemisége túlzottan is beférkőzhet az Egyház belső életébe.

A katolikus hagyomány világosan megkülönbözteti a pápa személyes véleményeit az "ex cathedra" kijelentésektől, amelyek tévedhetetlenséggel bírnak. Az I. Vatikáni Zsinat Pastor aeternus című dogmatikus konstitúciója (1870) így fogalmaz: a római pápa "tévedhetetlen, amikor mint a keresztény közösség pásztora és tanítója, legfőbb apostoli hatalmánál fogva végérvényesen hirdet ki egy tantételt a hit vagy erkölcs területén" (Pastor aeternus, DH 3074).

E feltételek szigorú teológiai és kánonjogi értelmében Ferenc pápa soha nem tett ex cathedra kijelentést. Tanítása inkább lelkipásztori irányelvekben és nyitott reflexiókban jelent meg, nem pedig dogmatikai definíciókban.

A pápa tudatosan arra törekedett, hogy egy "úti társként" jelenjen meg, aki inkább párbeszédet kezdeményez, mintsem tekintélyelvű zárókövet tesz.

Ez a stílus sokak számára felszabadító és emberközelibb volt, míg mások számára bizonytalanságot és irányvesztést hozott. Az Egyház életében időről időre megjelennek olyan pásztorok, akik inkább kérdéseket tesznek fel, mint végleges válaszokat adnak - és ezzel is Isten népének lelkiismeretét akarják formálni.

Ferenc pápa ezen az úton haladt, magára vállalva az Egyház terheit a XXI. század törékeny valóságában.

Bár mindezek ellenére - vagy talán éppen ezekkel a gondolatokkal együtt - nem feledkezhetünk meg arról, hogy ő is Isten gyermekeként élt. Ahogyan azt ő maga is kifejtette végrendelmében: "Krisztus pásztora és tanítványa." Nem volt tökéletes ember, de Krisztus fénye rajta is ragyogott. Nem áll jogunkban fölötte ítélkezni, és nem helyénvaló elhamarkodottan szentté nyilvánítani - de imáinkban helyet adhatunk neki. Ez a keresztény lélek méltósága: búcsúzni, de nem feladni az örök élet reményét. Különösen most, Szent Húsvét nyolcadában, amikor Jézus Krisztus feltámadását és a halál fölött aratott győzelmét ünnepeljük.

Ferenc pápa egy valódi ember volt - és egy lelki vezető. Időnként bátor döntéseket hozott, máskor pedig tétovázott. Néha prófétai szavakat mondott, máskor viszont nyilatkozatai könnyen félreérthetők voltak.

Ő viselte Péter örökségét, vállára véve az Egyház súlyos terhét. Talán túl sok mindent akart egyszerre átfogni, vagy éppen ellenkezőleg, próbálta megérteni Isten szándékát az idők jeleit figyelve. Emlékezetes pillanat marad számunkra, amikor 2013. március 13-án, megválasztását követően, ő maga kérte az emberek áldását, mielőtt Urbi et Orbi áldásban részesítette volna minden jóakaratú embert. Gyakran kérte, hogy imádkozzunk érte, ezzel is kifejezve alázatát és felelősségtudatát.

Végül, minden erejét összeszedve, húsvétvasárnap - a már tradícióvá vált Urbi et Orbi áldás keretében - fáradtan, de emberi gyengeségét nem leplezve, Isten áldásával ajándékozott meg minket. Két pillanat, melyet ugyanaz a mély jelentés köt össze: a teljes búcsú, az Egyház különleges adománya. Ez azt jelenti, hogy aki őszintén megbánta bűneit, részt vett a gyónásban, áldozott, és imádkozott a pápa szándékára, valamint elengedte a bűnökhöz való ragaszkodását, az Isten kegyelme révén nem csupán bűneit kapja vissza, hanem a bűnök következtében keletkezett lelki terheket is eltünteti. E mindez nem csupán emberi érdem, hanem Krisztus megváltásának és a szentek érdemeinek ajándéka.

Ferenc pápa pápai hivatala során az első és az utolsó nyilvános cselekedete éppen egy olyan áldás volt, amely teljes búcsút kínált a hívek számára.

Nem véletlenül - hanem jelképesen is: a megváltás ajándékával indult, és az irgalom pecsétjével zárult a szolgálata.

A pápa távozása után most egyetlen szó marad: irgalom. Ahogy Péter sírt a kakasszó után, úgy hisszük, ő is ismerte az Úr tekintetének erejét. Meghalt a pápa, de él Krisztus Egyháza. És él az ígéret: "...a pokol kapui sem vesznek erőt rajta" (Mt 16,18).

Adja meg neki, Uram, az örök nyugalmat. És a fény, amely soha el nem múlik, ragyogjon számára.