Így közelítettem a veszteséghez: szinte elveszítettem a megmentett cicámat – elengedhetetlen információ minden gazdi számára!

Gyanútlanul vártam a röntgen eredményét, ami miatt csaknem búcsút kellett vennem szeretett cicánktól. Álmomban sem gondoltam, milyen múltja van Vilmosunknak.

Vili történetét már több ízben elmeséltem nektek: egy nyári délután jelent meg keserves miákolás közepette az udvarunkban. Azóta szeretett társunk, hű ágymelegítőnk és lelkes kollégánk a home office-ban. Ám mentett kandúrunk kalandos múltjáról sokáig mit sem sejtettünk; s ami csaknem menekülésre késztetett minket az állatorvosi rendelőből. Több szempontból is tanulságos visszaemlékezés következik.

Egy különös este történt, amikor Vilike, a kinti cicák életét élő kis szőrmók, váratlanul megváltozott. Azóta, hogy végleg a lakásunkba költözött – ennek okát a cikk végén felfedem –, egy rejtélyes bágyadtság ült ki az arcára. Miközben hazafelé tartottunk, a szemeiben megbújó kétségbeesés és szája elnyílása egyértelmű jelei voltak annak, hogy valami nem stimmel. Azonnal megértettem, hogy a dolgok nincsenek rendben, de a pontos okát még nem tudtam kitalálni.

A macska hirtelen nyáladzani kezdett. Nem volt ez drámai, de azért néhány csepp máris megjelent a szájának sarkában. Kicsit furcsának találtam ezt a jelenséget, így alaposan megnéztem a száját, hátha felfedezek valami gyanús dolgot, de semmi szokatlant nem találtam. Aztán elkezdtünk találgatni, hogy talán békákkal vagy csigákkal akadt össze, hiszen mindkettő nyálkája könnyedén kiválthatja a nyáladzást.

Megnyugtató volt, hogy azért evett is, ivott is. Ám amikor másnap már az eledelt is elutasította, a nyála pedig habos patakban ömlött, egyértelmű volt a baj. Ismét belesve a szájába pedig már látszott is valami a szájpadlására tapadva. Még mindig csigára gyanakodtam, de már vettem is a hordozót: akármi is a probléma, ide orvos kell!

Bágyadt és gyomorforgatóan büdös macskámmal hamar sorra kerültünk - ugyanis addigra már orrfacsaró szag is áradt belőle. A roppant kedves állatorvos a gyors rutinvizsgálat után (kiderült, hogy Vili már lázas), vette is elő a célszerszámot (csipesz), hogy megszabadítsa Vilmost az akármitől.

Egy határozott mozdulattal sikerült is eltávolítani – ekkor a doktornő, mintha csak egy színpadi előadás része lett volna, hátra lépett, és felkiáltott: "Fúj, mit habzsoltál be, Te Cica?!" A kérdés egyértelműen a levegőben lógott, hiszen a válasz mindannyiunk számára nyilvánvaló volt:

egy oszlásnak, pontosabban emésztésnek indult egérfej fityegett a fémcsipesz végén.

Felfoghatatlanul átható szag terjengett körülöttem. (Ekkor már tisztában voltam vele, hogy mennyire távol van a mosdó, és ha a reggeli hirtelen visszatérne, valószínűleg sprintelnem kellene.)

A biztonság érdekében az orvos egy plusz röntgent is javasolt, hogy biztosra menjünk: ne maradjon rejtve egyetlen apró rágcsáló sem a kedves cicusunk testében. Ám hogy mi bukkant elő a vizsgálat során, arra egyikünk sem számított.

A felvételen szerencsére semmiféle zökkenő nem volt észlelhető, viszont egy apró, csillogó mikrochip tündökölt Vili nyakában. Ez a kis szerkezet nem más, mint a mi mentett, árva kiscicánk titokzatos múltjának hű őrzője.

Az első sokk hamar átváltozott pánikba, miután megtudtam, hogy a chip leolvasása után kötelező kapcsolatba lépni a regisztrált gazdával. Hiába töltöttünk el együtt éveket, a cica hivatalosan még mindig az övé. (Ekkor kezdtem el komolyan mérlegelni a szökési lehetőségeket. Aztán, reálisabb megközelítéssel, gyorsan összeszámoltam, mennyibe is került eddig Vili – remélve, hogy az összeg jócskán meghaladja azt, amit bárki hajlandó lenne kifizetni egy sosem keresett macskáért. De ne tagadjam: reszketve vártam a sorsát.)

Később értesültem arról, hogy ez alatt az időszak alatt a rendelő több munkatársa összegyűlt. A kihangosított hívás fültanúiként megerősítették, hogy Viliről lemondtak.

A fenti információk alapján úgy tűnik, hogy kedvencünk valaha egy elhunyt nagymama vagy nagynéni cicája volt. Az, hogy pontosan hogyan jutott el hozzánk, még rejtély marad; persze, elméleteink már vannak a dologról...

Adatvédelmi megfontolások miatt nem állt módomban információt szerezni Vilmos múltbéli életkörülményeiről. Ugyanakkor rengeteg fontos részlettel bővült a tudásunk!

Kiderült, hogy Vilmos valójában Miucó néven született, amit most már hivatalosan is Szénási Miucó Vilmosként ismerünk. Fajtáját tekintve félperzsa, és nemcsak mikrochippel, hanem útlevéllel is büszkélkedhet. Micsoda kiváló ellátottság, kérem szépen! Nyilvánvaló, hogy valamikor valakinek nagyon fontos társa volt; nem kérdés, hogy valószínűleg a gazdája elhunyt, mert aki ennyire szeret egy állatot és ilyen szinten gondoskodik róla, az nem hagyná az utcán.