Egy művész különleges módon örökítette meg a halálraítéltek utolsó étkezéseit, ezzel egyfajta tükröt tartva a társadalom elé. Munkáiban nem csupán az ételek megjelenítése a fontos, hanem a mögöttes érzelmek és történetek is, amelyek minden egyes tányér mö

Milyen ételek varázsolják el a szívedet? Van-e olyan fogás, amit bármikor, bármennyit képes lennél élvezni? És ha mindezek közül csak egy utolsó étkezésre lenne lehetőséged, mi lenne az, amit választanál, mielőtt búcsút mondasz az életnek? Ezek a kérdések sokat elárulhatnak a személyiségedről, és remek beszélgetésindítók lehetnek, hiszen felidézhetik a gyermekkori ízeket és emlékeket, valamint körvonalazhatják egy biztonságos vagy éppen ellenkezőleg, nehézségekkel teli otthon képét. Talán valami hasonló inspirálta Julie Green-t, a festőművészt, hogy a halálraítéltek utolsó étkezéseit örökítse meg vásznon. Pichler Zsófi írása az Újraolvasóban.

Julie Green 1961-ben látta meg a napvilágot, és az Oregon Állami Egyetemen osztotta meg művészi tudását diákjaival. Leghíresebb alkotása, a Last Supper (magyarul: Utolsó vacsora - a szerk.), a kilencvenes években kezdett formálódni, amikor újságcikkek hatására mélyen elgondolkodott a társadalmi kérdéseken. E projekt keretében a művészet és a valóság összefonódik, és a középpontba helyezi az életünket befolyásoló eseményeket.

A festőművészt mélyen megérintette, hogy az amerikai sajtó nem csupán a kivégzésekről számol be, hanem az elítéltek utolsó vacsorájának apró részleteit is megosztja. E különös figyelem az utolsó étkezésre mintha egyfajta emberi szempontot csempészne a halálos ítéletek drámai körébe, rávilágítva az élet utolsó pillanataira és azokra a választásokra, amelyek az utolsó percekben születnek.

Ezt a különös és személyes bepillantást a halálsoron lévők életébe igazi kihívásnak érezte, ezért elkezdte megörökíteni a menüket. "Ügyes szakácsok és ínycsiklandó ételek között nőttem fel. Számomra az étkezés mindig is valami ünnepélyes és különleges dolog volt. Éppen ezért a kontraszt, amit a halálsor étkezései képviselnek, rendkívül érdekes számomra. Ez az étkezés valójában semmi más, mint a legkevésbé ünnepélyes pillanatok egyike" - osztotta meg Green egy interjú során a New York Timesnak.

Eredetileg textilszalvétákon szerette volna megörökíteni az ételeket, végül azonban a porcelántányérok mellett döntött, amelyekre kék akrillal kerültek fel az adott fogások - színvilágukban a míves kínai porcelánokra emlékeztetve.

Úgy gondolta: az, hogy mit kíván az elítélt a kivégzése előtt, sok mindenről - mint a szociális háttér, a társadalmi berendezkedés, vagy az egyéni sorstörténetek - elgondolkoztathatja az alkotások szemlélőit.

Volt olyan elítélt, akinek édesanyja kérésére az utolsó étkezését a börtönkonyhában a család régi receptjei alapján készíthette el, míg egy másik fogvatartott különleges kívánsága egy születésnapi torta volt, hiszen sosem volt része ilyen ünneplésben. Akadt olyan is, aki megelégedett egy egyszerű almával vagy egy üveg kólával, de volt egy értelmi fogyatékos férfi is, aki a kivégzés fogalmát nem tudta felfogni, így a kért pitét inkább elrakta későbbre, mintha az élet még folytatódna számára.

Szinte minden olyan amerikai államban, ahol a halálbüntetést alkalmazzák, az elítéltek számára lehetőség nyílik arra, hogy válasszanak az étkezési lehetőségek közül. Ezek az ételek általában a börtönkonyhán elérhető alapanyagokból készülnek, vagy olyan termékekből, amelyeket a költségkeret keretein belül be tudnak szerezni. (ami...

Kaliforniában például az utolsó étkezés költsége 50 dollár, míg Oklahomában mindössze 15 dollárra rúg. Ezzel szemben Texasban, ahol a halálbüntetések végrehajtása a leggyakoribb az Egyesült Államokban, néhány évvel ezelőtt megszüntették az utolsó étkezés lehetőségét.

Green projektje során a kivégzettek emberi oldalát kívánta bemutatni. Országszerte megörökítette a halálraítéltek utolsó étkezését, merítve a múlt és a jelen eseményeiből. Eredetileg azt tervezte, hogy addig folytatja a festéseket, amíg a halálbüntetést teljesen eltörlik az Egyesült Államokban. Azonban 2021 őszén, amikor petefészekrákjának előrehaladott stádiuma miatt ezer tányér után be kellett fejeznie a munkát, már nem tudta folytatni. Egy hónappal később sajnos elhunyt.

Bár Julie Green elsősorban művészeti alkotásként, és nem érvelésként tekintett a Last Supperre, a sorozat nem maradt kritikusok nélkül. Egyesek azzal vádolták, hogy mások halálán nyerészkedik (annak ellenére, hogy a projekt nonprofit alapon működött), mások pedig túlzásnak érezték, hogy olyan bűnözőkkel szimpatizáljanak, akik szörnyű tetteket követtek el. Green sem szeretett volna szemet hunyni a bűncselekmények fölött, azonban a kérdést ennél sokkal összetettebben szemlélte.

Miközben az új festményekhez gyűjtöm az anyagokat, különféle bűncselekményekkel kapcsolatos információk is a kezembe kerülnek. Amikor a tányérokat festem, tisztában vagyok azzal, hogy mennyi fájdalmat hordoznak magukban: az áldozatok és családjaik történeteitől kezdve az elítéltek sorsáig, sőt, még az ő hozzátartozóik életébe is bepillantást nyerhetek. Egy 2015-ös interjúban megfogalmaztam ezt: „Nem hagyhatom figyelmen kívül annak lehetőségét sem, hogy akár tévedés is történhetett, és egy ártatlan embert ítéltek el.”

A fenti gondolatból született meg másik sorozata, amely a First Meal (Első étkezés) címet viseli. Ezeken olyan menüket örökített meg, amelyeket tévesen elítélt, jogtalanul raboskodó emberek ettek a szabadulásuk után.

A projekt 2018-ban vette kezdetét, és az első művészeti alkotás Kristine Bunch inspiráló történetét idézi fel. Kristine 17 éven át szenvedett jogtalan börtönbüntetést, mielőtt végre visszanyerte szabadságát. E jeles alkalmat egy ünnepi étkezéssel köszöntötte, ahol pezsgő, humusz és kagyló társaságában ünnepelte meg újrakezdését.

Green véleménye szerint ezek a festmények remekül kiegészítik a Last Supper ikonikus alkotását. Eredetileg azt várta, hogy ezek a művek vidámabb hangulatot sugároznak, ám sok esetben épp olyan fájdalmas érzelmeket közvetítenek, mint az utolsó vacsorát megjelenítő tányérok. "Az első szabad étkezés egy valódi boldogság pillanata, de nem tudja elfedni a börtönben eltöltött tévesztett időt" - nyilatkozta a Rolling Stone magazinnak 2019-ben. Az Északnyugati Egyetem Tévesen Elítéltek Központjával való együttműködés során számos kiszabadult személy történetéhez jutott el, amelyeket zászlóméretű textileken örökített meg. Műveit élénk színek és kollázs elemek gazdagítják, így egyedi és figyelemfelkeltő látványt nyújtanak.

Ezeken a zászlókon a viszontlátás öröme elevenedik meg, gyakran a hazatérők szívhez szóló mondataival díszítve a műveket. A rács mögött elveszett egyszerű boldogságok is megjelennek, mint egy édes narancs vagy egy gyorséttermi szendvics, amelyek az étkezés örömével együtt a veszteség fájdalmát is hordozzák. Emellett rávilágítanak az igazságszolgáltatás hiányosságaira és visszásságaira, így a művek nem csupán esztétikai élményt nyújtanak, hanem mélyebb társadalmi üzeneteket is közvetítenek.

Egy 2020-as statisztika szerint az Egyesült Államokban az elmúlt harminc év során 2400 jogtalanul elítélt személyből körülbelül a felét rendőrségi vagy végrehajtói mulasztások miatt ítélték börtönbüntetésre. Érdekes megjegyezni, hogy a téves ítéletek aránya még inkább kiemelkedő a hátrányos helyzetű csoportok körében.

A projekt bevételeinek egy része az adott festményen szereplő kiszabadításában közreműködő civil szervezethez került, de a munkák lehetőséget adnak arra is, hogy az igazságszolgáltatás előnyei mellett a visszaélésekről, hiányosságokról is párbeszéd kezdődhessen. A rács mögött töltött éveknek ugyanis messzemenőek a következményei, hiába az anyagi kártérítés, a teljes szabadságig hosszú út vezet, fizikailag és mentálisan egyaránt.