Az utóbbi időszakban a médiaellenes retorika új, eddig sosem tapasztalt szintet ért el. A közvélemény manipulálása és a félelemkeltés eszközeivé váltak a hírek, amelyek célja nem csupán a figyelemfelkeltés, hanem a társadalmi feszültségek szítására is irá
Bár sokan úgy gondolják, hogy a boszorkányüldözések kora már a múlté, egy újfajta tömegpszichózis kezdett teret hódítani. A 21. század egyik súlyos problémája az újságírók megalázása és elítélése. Ez a tendencia az elmúlt másfél évben különösen aggasztó méreteket öltött, és egyre inkább megkérdőjelezi a szólás- és sajtószabadság alapelveit.
Az ellenzék az utóbbi időben egyre agresszívebben szítja az indulatokat a nekik nem tetsző média ellenében. És bizony, a rosszat könnyű eltanulni, szoktuk mondani. Ez a viselkedés arra buzdítja a hasonló kvalitásokkal rendelkezőket, hogy ugyanazt a narratívát magukra húzva, lélek és ész nélkül bántsanak másokat.
A gyűlölködés, a gonoszság, az uszítás egy másik ember, szakma irányába olyan mélységekbe süllyedt, hogy ma már egy hősök napi megemlékezésen is alapjául szolgál egy-egy beszédnek. Gondolhatjuk, hogy a "Ha más nem jut az eszünkbe, rúgjunk egyet a sajtóba, úgyis bírják, úgyis miattunk jönnek ide a firkászok!" felkiáltással nyugtatgatják magukat a kezdő, önkéntes vagy sértett szónokjelöltek, hogy jogos az "égetés".
Reformátusként mély szekunder szégyenérzet tölti el, hogy mindez a kecskeméti református temetőben zajlott pénteken, különösen a hősök napi megemlékezés keretében. Sajnos, a szervező presbiter prioritásai között nem a magyar hősök emlékének méltó ápolása szerepelt, hanem a sajtóval való foglalkozás. „A modern világunkban a média mindennapjaiban elterjedt gyakorlat a leegyszerűsítés és a számszerűsítés. Amikor egy magát vezetőnek tartó újságíró a tárgyilagosság látszatát próbálja nyújtani, csupán a minimumra szorítkozva.”
Van egy mondás, amit gyakran hangoztatnak azok, akik másokkal való kegyetlenkedésre készülnek: "Akinek nem inge, ne vegye magára!" Csakhogy ez az ing nem olyan egyszerű, hiszen az általánosítás következtében az egyén méreteitől függetlenül mindenkire illeszkedhet. Képzeljük el, mit szólna egy presbiter, ha azt állítanánk, hogy általában a presbiterek inkább a pogány hit hívei, mintsem a keresztény értékek követői. De persze, senki ne vegye ezt magára!
Na, de végül is nem minden volt elveszett, hiszen a presbiter végre elkezdett foglalkozni a háborúval és az áldozatokkal is. Igaz, kissé eltévedt az irányban, hiszen az orosz-ukrán front vonalán találtuk magunkat. De vajon hogyan kapcsolódik ez a több ezer kilométerrel távolabb zajló harc azoknak a magyaroknak az emlékéhez, akik életüket adták hazánkért, és akiknek a mai eseményeknek kellett volna szólnia? "Várjuk ki a végét" - gondoltuk mi, újságírók. Hát, sajnálom, hogy így alakult. A református presbiternek sikerült összekevernie a médiát és az orosz-ukrán konfliktust. Az egyébként házigazda szerepében tündöklő presbiter azon kezdett morfondírozni, hogy mennyire izgatották a sztárriporterek, hogy még drámaibbá váljon a helyzet a fronton, hogy tudósíthassanak a sok áldozatról. Bátorkodom az összes kollégám nevében - igen, még azok nevében is, akik esetleg kritikusak velünk szemben - kikérni és visszautasítani azt a feltételezést, hogy bármelyikünk mások szenvedésén élvezkedne.
Ez minden volt, csak keresztényi beszéd nem. A méltóságnak nyomát sem leltük. Mint 21 hetes kismama most megijedtem. Rettegek megmutatni a gyermekemnek a világ azon oldalát, ahol a gyűlölködők ordítva ontják magukból az undormány hányadékot, ahol szemrebbenés nélkül fröcsögik tele az eget gonoszságaikkal, ahol az ész érv már mit sem ér, ahol az ősök, hősök emléke, csupán ürügy a frusztrációjuk kiélésére.
Azért vagyok dühös magunkra, akik ott álltunk, tollal a kezünkben, és csak fapofával hallgattuk végig mindezt. De a hibáinkból tanulva, és hogy a köpködők is felfoghassák, legközelebb felpattanok a seprűmre, és átokszórások közepette sűrű, fekete füstöt hagyok magam mögött.
