Elhunyt Tardos János, a neves újságíró | Szombat Online Szomorú hírt kell közölnünk: elhunyt Tardos János, a magyar újságírás kiemelkedő alakja. Munkássága során számos fontos témát dolgozott fel, és hozzájárult a társadalmi diskurzushoz. Emléke és írása
Az alábbiakban bemutatjuk Dési János kollégánk által írt nekrológot, amely a MUOSZ hivatalos oldalán látott napvilágot.
Hanuka és karácsony, a magyar és francia kultúrák kereszteződésében élt egy különös figura, akinek a hangja ma már szinte elfeledetté vált. A modern újságírás világában, ahol a gondolkodás és a véleményformálás helyét a mechanikus iparosmunka vette át, egy bohém, aki még a régi idők szellemében írt, nehezen találta meg a helyét. Az újságírás mára szinte gyárivá vált – hogy ez jó vagy rossz, az már más kérdés –, de az biztos, hogy az olyan szabad szellemű, határozottan megnyilvánuló írók, mint ő, egyre inkább marginális szereplőkké váltak. A szívében azonban nem hagyta, hogy a világ változásai elvegyék tőle a kedvét. Írta sorra megható családi történeteit és cikkeit, amelyek az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek emlékeit idézték fel. Különösen a Balaton-felvidék története foglalkoztatta, ahol az egykor ott élő és meggyilkolt zsidók sorsa mélyen megérintette. Bár modora érdes volt, és nem egyszer sértett meg embereket akaratlanul, mégis, ha akarta, a legfigyelmesebb és legjobb barátok egyike tudott lenni. Emellett ott volt az a belső küzdelem is, ami miatt sokszor elzárkózott az érzelmeitől. Nyers volt, talán éppen azért, hogy megvédje magát, még akkor is, ha valójában kedves szeretett volna lenni. De aki képes volt átlátni ezen a felszínen, az egy igaz barátra lelt, egy olyan emberre, akinek a szíve mélyén igazi értékek lapultak. Ez a találkozás a régi világ utolsó mohikánjával mindannyiunk számára értékes élmény maradt.
János sorsa már korán megpecsételődött, hiszen a sorsfordító események éppen arra terelték, hogy újságíróvá váljon. Édesapja, Tardos Tibor, nem csupán író, hanem újságíró is volt, aki a francia emigrációt követően tért vissza Magyarországra, hogy a Szabad Népnél részt vegyen a kommunizmus építésében. A francia ellenállásban végzett bátor tevékenysége elismeréseként Becsületrendet kapott, amelynek díszes oklevelét János szívesen kihelyezte a fürdőszobájában, ironikus módon szimbolizálva a múltjának ellentmondásos örökségét. Apja a Rákosi-rendszerrel való konfrontációja során a rendszerellenes értelmiség tagjává vált, részt vett a Petőfi-kör munkájában, majd a forradalom után börtönbe került, végül újra emigrálni kényszerült. János gyermekként sosem tudta feldolgozni édesapja távozását, amely mély nyomot hagyott lelkében. Édesanyja, aki maga is újságíró volt, a Kádár-korszak alatt fokozatosan felmorzsolódott, férje távollétében egyre nehezebb körülmények között élte életét.
János, bár látta, hogy ez meglehetősen rögös pálya, s még börtönbe, száműzetésbe is lehet kerülni miatta, mégis újságíró lesz. Magyar Rádió, majd a Népszava. Nos, a hetvenes évek sem igazán voltak alkalmasak arra, hogy egy szabad szellemű, lázadó ifjú kiteljesedhessen. Akadtak kiváló elmék, akik beálltak a sorba, mások megtanultak a sorok között írni, és maradtak, akik lázadtak, az első nyilvánosságban, amennyire lehetett, vagy az ilyen szempontból szabadságot adó szamizdatban. János, ahogy akkor mondták, disszidált, a "szabadságot" választotta. S bár - részben Párizsban élő édesapjának köszönhetően - igen jól megtanult franciául, végül is egy reklámújságnál lesz tördelő, bár eleinte inkább csak szobafestő. Aztán Méray Tibor maga mellé veszi, és a párizsi Irodalmi Újság kiadása körül teheti hasznossá magát. Beszámol a magyar demokratikus ellenzék működéséről, és mind többet foglalkozik már akkor is azzal, hogy elmondja az igazságot 1956-ról.
A rendszerváltás után nem sokkal, amikor a régi Magyar Nemzetet megszerzi egy francia, amúgy meglehetősen konzervatív kiadó, hazahívják "műszaki igazgatónak". Lehetne ideális választás, hiszen remekül tud franciául, és ellentétben velünk itt maradt újságírókkal, ő már addigra látott szerkesztőségi számítógépes rendszert. Jó fizetés, kóved, megbecsülés. Csak aztán kiderül, a mindinkább jobbra tolódó lappal és annak változó vezetésével nem illenek össze. Következik az akkoriban alakuló Magyar Narancs, ahol megtalálja a helyét, új elvbarátai és ivócimborái jelentős része innen kerül ki. Az "ivócimbora" nem pejoratív - a régi időkben az újságírók lapzárta után még együtt leültek, ettek, ittak s megbeszélték a fontos eseményeket. Ma ezeket az alkalmakat team buildingnek nevezik, és közel sem olyan szórakoztatóak.
