A salemi boszorkányüldözés hátterében sokan a paranoiát sejtik, mint a társadalmi feszültségek és félelmek kivetülését. Az alacsony közösségi bizalom, a félelem a másoktól, és a bizonytalanság légköre egyfajta kollektív hisztériát szült, amely lehetővé te

A mai napig rejtély övezi a roanoke-i kolónia eltűnését, amely úgy tűnik, mintha egy varázslatos ködbe veszett volna. Senki sem tudja pontosan, mi történt a telepesekkel, akik nyom nélkül eltűntek, és a történetük azóta is foglalkoztatja a kutatókat és a kalandorokat egyaránt.

1692. március 1-jén a massachusettsi Salem Village bíróságán három nő állt a boszorkányság vádjával. Az első vádlott Sarah Good volt, aki gyermekként elvesztette családját, és azóta koldusként élt, egyre inkább a téboly határvonalán egyensúlyozva.

A másik, bűnösnek kikiáltott nő Tituba néven vált ismertté, ő egy karibi származású szolgáló volt, akinek sötét bőrszíne szemet szúrt a puritán bevándorlók között, akik számára az ő megjelenése különös és szokatlan volt.

A sort Sarah Osborne fejezte be, aki már korábban is konfliktusba került a helyi közösséggel, mivel egy öröklési ügy miatt feszültségek támadtak közte és a Putnam család között. Ez a család, amely jelentős befolyással bír a környéken, Ann Putnam nevű fiatal hölgyét is a vádlók sorába állította.

Titubát hamar megtörték az ítészek, vallomást tett, amelyben elismerte, hogy megkörnyékezte az ördög.

A szolgálónő felfedte, hogy a településen számos boszorkány tevékenykedik, akik sötét szándékkal bírnak: céljuk a puritánok megsemmisítése.

A 19. századi boszorkányper képe gyakran elrugaszkodik a valóságtól, és a társadalmi feszültségek, valamint a kollektív félelmek tükröződéseként jelenik meg. Ezek a perek nem csupán jogi eljárások voltak, hanem az akkori emberek hiedelmeinek és előítéleteinek tükörképei is. A boszorkányokat gyakran szörnyű, démoni lényekként ábrázolták, akik a társadalom rendjét fenyegetik. Ezt az időszakot jellemző szenzációhajhász narratívák és drámai ábrázolások fűszerezték, amelyek nemritkán eltúlozták a valóságot, így a boszorkányper mint kulturális jelenség a félelem és a hisztéria szülötte lett. A társadalmi normák és a vallási dogmák összefonódása pedig egy olyan világot teremtett, ahol a gyanú és a vádak könnyedén elégtek, és sok ártatlan életét tönkretették.

Egyre több fiatal lány zuhant az ijesztő, látomásokkal teli transzba, amelynek eredményeképpen nemcsak Salem, hanem a környező települések börtönei is megteltek.

Az ámokfutás végső stációja 1692 októberében következett be, amikor Massachusetts kormányzója, akinek feleségét már korábban boszorkánysággal vádolták, végül feloszlatta a bírói testületet. A boszorkányüldözés következményei tragikusak voltak: összesen 20 ember élete szűnt meg, köztük egy pap és egy közrendőr is, akik a társadalom áldozataivá váltak.

A tömeghisztéria mögött álló okokkal kapcsolatban számos elmélet született, de talán a leginkább megalapozott magyarázatot a telepesek által tapasztalt környezeti hatások elemzése nyújtja.

A puritánok számára az Újvilág egy valóságos vadon volt, tele rejtett veszélyekkel. Az állandó indián támadások és incidenek miatt a telepesek sosem érezhették magukat igazán biztonságban. Ez a folyamatos feszültség és aggodalom fokozatosan eluralkodott a közösségen, és a paranoia egyre inkább átszőtte mindennapjaikat.