Pompeii romjai között felfedezték a jövő titkait.
Amikor a pankrátor politikusok mindent megmérgeznek, csak az angyalok segíthetnek
A Pink Floyd 1971-ben Pompeii romjainál fedezte fel az időt, amely egykor megolvadt, majd kővé vált. Másfél évvel később, a legendás The Dark Side Of The Moon album Time című slágerével újra életre keltette ezt az időtlen pillanatot. A halott város amfiteátrumában a zenekar klasszikus korszakának dallamai találkoztak az új hangzásukkal, melyet Adrian Maben rendező örökített meg a 1972-es Pink Floyd: Live at Pompeii koncertfilmben.
Később, a film 1972-es eredeti verziójához, a következő év decemberében újabb felvételek kerültek hozzáadásra egy párizsi stúdióban. Ezt követően 1974-ben a filmet újra bemutatták, most már olyan snittekkel kiegészítve, amelyek a zenekar The Dark Side of the Moon albumának munkálatait örökítették meg. Így a hatvanas évek legendás pszicho-prog korszakának izgalma harmonikusan olvadt össze a jövő, sőt, az űr felé vezető zenei anyaggal.
A lenyűgöző érzékenységgel megkomponált élő előadást a mozik világába is elhozták, később pedig videókazettán és DVD-n is elérhetővé vált, viszont hivatalos hanghordozó formájában sosem jelent meg, vagyis albumként nem volt kapható. Egészen mostanáig. Az eredeti filmfelvételek különlegessége abban rejlik, hogy míg a korszak ikonikus koncertfilmjei, mint például a Woodstockról készült felvétel vagy a tragikus Altamont fesztivál Rolling Stones koncertje, jellemzően az előadók és a közönség közötti interakcióra összpontosítottak, addig a Pink Floyd éles ellentétben állt ezzel a megközelítéssel, és teljes mértékben elutasította az efféle narratívát.
A stáb tagjain és néhány helyi gyereken kívül, akik titokban beosontak, az élő műsornak nem volt más közönsége. Az amfiteátrumban és környékén 1971 októberének négy napján zajlottak a felvételek, ahol a zenekar megszokott turnéfelszerelését használták, köztük egy Párizsból érkezett mobil felvevő is.
De, ami a legfontosabb: a Steven Wilson által felújított hang minden képzeletet felülmúlóan jól szól, az élmény azzal ér fel, mintha valaki fogná magát, és 3D-s rekonstrukcióval újjáépítené Pompeii házait. Akiknek megvolt a Pompeii-koncert kalóz kiadása, jórészt azt mondták, hogy ez a Pink Floyd legjobb élő albuma. Ez sokáig afféle fontoskodó megállapításnak tűnt, különösen annak fényében, hogy már maga a klasszikus Ummagumma album fele is élő felvételeket tartalmazott. Arról nem is beszélve, hogy nem lehet összehasonítani egy 1971-es élő anyagot mondjuk a Delicate Sound of Thunder (1988), vagy éppen a Pulse (1995) csodáival. Mégis: a Pink Floyd At Pompeii - MCMLXXII a Syd Barrett távozása után újra magára talált, önbizalommal és kreativitással teli zenekart mutatja, amely épp lezár egy korszakot, hogy birtokba vegye a hetvenes éveket, és saját képére és hasonlatosságára formálja azt.
Az album egy határvonalon álló pillanatképe: egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a Pink Floyd egyre tudatosabban formálja zenei kifejezésmódját. Már nem csupán a hanghatások és effektek révén kívánják megjeleníteni a tudatállapotokat, hanem célzottan építik fel azokat a monumentális, ugyanakkor intim dalszerkezeteket, amelyek a zenekar védjegyévé váltak. Az *At Pompeii - MCMLXXII* album egyfajta válogatás is, amely érzelmes búcsú a hatvanas évek végéről és a hetvenes évek hajnaláról, miközben a szettet a Pompeii ősi romjai közé helyezi, ezzel a szimbolikus múlt színterévé téve azt. Ha úgy tetszik, a 2025 áprilisi bemutatónak szánt, 4K-ra optimalizált film soundtrack albuma, Steven Wilson keverésével, új dimenziót ad a klasszikus anyagnak. Akárhogy is nevezzük, a lényeg a különleges szinergia, amely a kortárs kísérleti filmet és a progresszív rockot ezeréves történelmi kulisszák közé emeli, olyan dalokkal, mint az *Echoes*, *A Saucerful of Secrets* vagy a *One of These Days*.
Adrian Maben 1970 nyarán Nápoly varázslatos utcáin barangolt, amikor a Pompeji romjai között tett látogatása során váratlanul elveszítette az útlevelét. Ekkor úgy döntött, hogy visszatér az amfiteátrumba, hogy megkeresse az eltűnt dokumentumot. Miközben a romok között sétálgattott, különös érzés kerítette hatalmába: a csend, a hely akusztikája és a természet lenyűgöző atmoszférája úgy tűnt, mintha egy tökéletes hátteret adna a Pink Floyd zenéjének. Ekkor Maben egy szimbolikus gesztus keretében egy képzeletbeli útlevelet mutatott be a rajongóknak, amely lehetőséget kínált a múlt felfedezésére. Ez az útlevél nem csupán a római korba nyújtott belépést, hanem egyben a progresszív rock antik világába is, amelyet a Pink Floyd 1973-ra már túllépett, hiszen a Hold felszíne sokkal inkább foglalkoztatta őket, mint Pompeji megkövesült emlékei.
