Vass Norbert: Bogár János megkísérli visszafordítani a halál útját | Litera - az irodalmi portál Bogár János története egy különös utazás a lét határain túlra, ahol a halál nem végső állomás, hanem egy újabb kihívás. Vass Norbert írása egyedi hangzásával
Bakóként Bogár jelentős tapasztalatra tett szert a nyakcsigolyák kizökkentésében. Most úgy érezte, eljött az ideje, hogy legalább szimbolikusan helyreállítsa őket. A lelkén egyre nehezedtek a pernahajderek, akiket ő maga emelt fel. - Vass Norbert novellája a Litera-díjért kiírt A fa című irodalmi pályázatra készült.
Köd volt. Belepte teljesen a Lyukas-domb vadleseit, megülte a szűk vizű patakot, elnyelte egész Ságvárt és Széplakot. Nem olyan fajtának tűnt, amiből a porceláncsészéjébe tesz valaki egy keveset. Inkább elszántnak hatott, lucskos volt és ragacsos, átkúszott a vastag vályogfalon, és odabent krumplileves gőzével keveredett. Szottyosnak mondták az effélét a régiek, és amikor a tóra ereszkedett, a csőrükig se láttak a sirályok a Balaton fölött. Elakadtak benne a horgászcsónakok, és a hályogos pontyszemeknek ható túlparti viharjelzők fénye se ért ide.
A fák között sűrű köd keringett, de a Bogár-ház udvarán mégis valaki serénykedett. Magasságát nem igazán lehetett túlzónak nevezni, viszont vállas és zömök alkatú volt. Kedélyes bajuszkája alól néha előbukkant a Szomorú vasárnap dallama, miközben kék szemei a köd fátylán keresztül is szikráztak. Ő volt Bogár János, a nyugalmazott állami bakó, aki most téesz-alkalmazottként ténykedett. Petúniák locsolása foglalta le, és mozgása lassú volt, mint egy éjjeliőr, derűje pedig olyan ragyogó, mint Külső-Somogyban a késő nyári éjszaka után érkező napfény.
E vidékről származott, ahol gyermekkora óta megfordultak a sorsok. Fiatalon vágott neki a világnak, hogy előbb foglárként, majd ítélet-végrehajtóként keresse kenyerét, de tizenkét év szolgálat után úgy érezte, elég volt a halál látványából. "Többet nem vállalok", határozta el, és amikor visszaadta hivatalát, csak a munkaeszközét kérte prémium helyett. Április volt, már ötödik éve tombolt a háború, a bombák folyamatosan záporoztak Pestre, senkinek nem hiányzott egy akasztófa a mindennapjaiból. A tenyerébe csaptak, és azt mondták, vegye magával. Így hát, feleségével együtt, a legszükségesebb holmijukat bőröndbe pakolták, az elnyűtt hóhércölöpöt hónuk alá kapták, és elindultak a pályaudvar felé. Csomagjuk láttán a jegykezelő szó nélkül első osztályra pecsételt nekik. Az a gyalult kocsányos tölgy, amelyet a büntetés-végrehajtás kegyesen kivont a forgalomból, velük utazott a kupéban Kilitiig.
A falubeliek morogtak Bogárra, kérdezve, hogy miért hozta ide azt a ronda bitót. Bogár csak annyit mondott, hogy attól tartott, a Szálasi elvinni akarja, vagy a vörösök államosítják. Ez a lehetőség bőven benne volt a pakliban, és miután a Gombában mindenkinek fizetett egy kört a konyakból, megígérte, hogy többé nem akasztja kampóra a kenderkötelet. Így hát végül visszafogadták, és megállapodtak egymással. A pállott szájú lullai halottlátók ugyan még morogtak egy kicsit, hiszen a hóhér delikvensei hamarosan az üzletfeleik lettek, de amikor kiderült, hogy a fiatal Bogár a jövőben serénykedik majd a kétfokú létra körül, és aki eddig az apja ítéleteit segítette végrehajtani, végül ők is megnyugodtak.
A nyugodt szél lassan fújta el a Bogár-birtokról a ködöt, miközben a Bakony irányából apró, filléres apacsok szelleme lebegett dél felé a tavon. A Ferencváros ikszelt a Megyeri úton, a Néprádió pedig fémesen sistergett a sufniban, míg a népgazdaság rendre elégítette ki a lakosság igényeit, falun és városon egyaránt. Legalábbis ezt állították a hírek. A valóság viszont inkább egy faragott tomahawkra emlékeztetett, mintsem a fényes jövő ígéretével. Bogár ezt a korszakot nem érezte hitelesnek. Főleg mióta egyedül maradt. A megözvegyülése óta a visszafelé számolt napokban élte az életét. De most valami új, valami friss érzés öntötte el, kék szemei vidáman csillogtak az ég alatt, mintha a világ újra meg akarta volna mutatni magát neki.
Különben a ságvári erdőn lakott. Hétköznap átkerekezett a szomszédos Kilitibe, és a téesz malmában darált lelkiismeretesen, a műszak után meg lumbágós öregasszonyokat masszírozott fusiban. A kínvallatások során megismerte ugyanis az anatómiát valamelyest. De a körorvostól, akinek a szépapjáról mintázták a Szentlelket a kiliti pestisoszlopon, attól azért messze volt. Úgyhogy hiába forszírozták a Gombában a többiek, a kankót meg a karbunkulust nem tudta meggyógyítani.
Jelenleg a kampószegen lógó egynyári virágoknak éppen vitaminos szérumot adagol. Nem kapkodja el a dolgot. A sufniban pihen, ahol a faspinglis, német gyalupad várakozik rá, mellette az öreg cölöp, amely egykor a gonosztevőket emelte fel aktív évei során. Mostanra már sokáig csak a por lepte, de egy kis ügyes kezű csinosítgatás után hamarosan visszanyerheti régi fényét.
Hajszál híján már százhúsz éve állt az a különös fa, amelyet a legendás Patkó betyár ültetett el, aki egykor a megyében mindent elrabolt, ami az útjába került. Ezer forint vérdíjat tűztek a fejére, miközben pörgekalapja és élénk szűre hirdették az életvidám, de veszélyes lényét. A derekán egy ötlövéses revolver pihent, míg a szíve fölött füstölgő fapipa éjjel-nappal ködösítette környezetét. A boldogasszonyfai erdő mélyén talált makk pedig megmentette az életét, amikor a sörét kis híján átszúrt a gyomrán. Ez a különös makk a Patkó betyár hű szövetségesévé vált, és a rejtekhelyén ültette el, bár azon a vidéken csupán fosókaszilva és néhány megfáradt jonatán kígyózott a földben. A fa azonban hálás volt a törődésért: mikor elérkezett az idő, dús lombot növesztett, ezzel árnyékot adva a betyárnak, és elrejtve őt a halál elől, amely nyomában járta. Ám egy nap a Patkó betyár végleg eltűnt, mint a köd a hajnalban. A kutyás pandúrok hiába keresték, sosem tudták meg, hová tűnt ez a titokzatos lélek.
Azt azonban nagyon jól tudta az évvesztes kisdobos, hogy a valóban hasznos bitófák a betyárok rejtekhelyeiről származnak. Így hát, amikor kiderült, hogy a tüdőgyulladásban elhunyt Kozarek Antal után állami hóhér lehet, Bogár János Somogy felé vette az irányt. Az állomásról a Patkó betyár egykori búvóhelyére vitette magát, és miután megkocogtatta az esernyőjével a dús lombkoronát adó tölgyfa ágait, azokat a részeket, ahol a mollok kezdtek döngeni, azonnal lefűrészeltette. Innentől kezdve csak arra az útra lépett, amelyik ezen a különös nyomvonalon haladt.
A becstelenség nem volt olcsó üzlet abban az időben. A Szent Korona nevében hozott ítéletek végrehajtásáért pontos tarifák voltak érvényben. Míg elődje, aranykeretes tükör előtt állva, miniszterek segítségével igazgatta a nyakkendőjét, Bogár sosem mutatta meg a rongyos oldalát. A titokzatos terve megvalósításához viszont sikerült félretennie egy kis pénzt. Kellett is neki némi forrás a friss elképzeléseihez.
Egyik este hatalmas fémpalackot tolt a kerékpárján haza. A vurstlisokkal alkudott meg róla Gyugyon. Odaállította a bitó mellé a sufniba, ahol gumicsizmából összegyűlt addigra vagy két tucat, igaz, mind balosok. Volt ott még ugyanennyi szépen szabott vászongatya, hozzájuk konfekciózakók a Vörös Október Ruhagyár legújabb modelljei közül. Lesték a varjak, hogy ez meg mit csinál, dongtak a legyek a Bogár-ház körül kíváncsian, a pontyok meg tátogtak a kék vízben tanácstalanul. Egy este, miközben a kerékpárján tolt egy hatalmas fémpalackot haza, az emberünk a vurstli forgatagából érkezett. Gyugyon csevegett az árusokkal, és végül sikerült megállapodnia. A sufniba, a bitó mellett helyezte el a palackot, ahol már várta őt egy gyűjteménynyi gumicsizma – körülbelül két tucat, de mind balos lábra való. Ezen kívül ott sorakozott a szépen szabott vászongatyák egyenlege is, melyekhez a Vörös Október Ruhagyár legújabb konfekciózakói társultak. A varjak kíváncsian figyelték, mit művel ez az ember, míg a Bogár-ház körül dongó legyek szorgosan zümmögtek. A vízben úszkáló pontyok pedig tátogtak, mintha csak tanácstalanul kérdezték volna, hogy mi történik a felszínen.
Bakóként Bogár már hosszú évek óta foglalkozott a nyakcsigolyák kizökkentésével, és most úgy érezte, elérkezett az idő, hogy legalább szimbolikusan helyreállítsa az egyensúlyt. A lelki terhei, amelyek a fölhúzott pernahajderek súlyából adódtak, egyre inkább nyomasztották. Ezért fogott bele abba, hogy a régi csavarorsóját megmunkálva különleges ceremóniát szervezzen számukra. Először a nadrágokba szalmát tömött, ügyelve arra, hogy a zakókba is jusson belőle. A söprűből készített bábuk fejét ügyesen megformálta, lábukra pedig csizmát húzott. A belső zsebekbe pedig egy-egy elítélt utolsó mondatát helyezte el, amelyeket fekete fedelű, kopott füzetében őrzött, és égszínű tintával másolt át patyolat fecnire. Különböző stílusú és hosszúságú mondatok akadtak közöttük, volt, ami szívhez szólóan kanyargott, mások pedig csupán annyit mondtak: „Jaj, Istenem.” Amikor a madárijesztőkre emlékeztető bábuk már egymás mellett ültek, mint szürke verebek a villanypóznákon, Bogár a héliummal teli fémpalackhoz lépett. Színes, vidám kukaclufikat fújt fel vele: ködfehér, okker, zöld és számos más árnyalat. A kék égbe tervezte a kitömött figurák repítését, remélve, hogy végre szárnyra kelhetnek, és a szabadság légies érzésével tölthetik meg a levegőt.
Mégiscsak a bitófáról illett elengedni azt a temérdek szalmával töltött bábút, hiszen akiket jelképezett, azok itt fejezték be árnyékvilágbeli útjukat. Bogár János gondosan méricskélte a domborulatról a déli part templomait, hiszen mindenütt kelet felé néztek a szentélyek. A régi mesterek ügyesen állították be a bitót, hogy csak a macskakövek rácsait kellett számolnia, melyek napóraként jelezték a halál pontos óráját. Most azonban Bogár másra vágyott: az újjászületésre, ezért a cölöpöt is keletelve ásta el a paradicsompalánták között. Amikor a hajnali köd végre felszállt az udvarról, felhangosította a Néprádiót, hogy táncdalokkal búcsúztassa a bábukat. Az akasztófa szolgált kilövőként. Arra akasztotta Bogár az elítéltek másait, miközben a gomblukakba héliumos kukaclufikat kötözött.
Csibészek és bajkeverők, jómadarak és lókötők, kásafújók és kóficok, bugázók és rajzosok lebegtek a tó fölött, mintha csak a szél játékai lettek volna. Szalmával tömött helyetteseik könnyedén szelték az eget, és a mennyország felé sodorta őket a szellő, miközben utolsó szavaik szinte elillantak a légies térben. A Néprádióból az Isten véled, édes Piroskám dallama csendült, Bogár János integetett, és biztató szavakkal ösztönözte őket, hogy csak bátran induljanak útjukra. Az egyik figura a tihanyi apátság impozáns tornyai között akadt fenn, míg a másik a hévízi gyógyfürdőben talált menedékre, hogy enyhítse nyakbántalmait. Közben a csehszlovák légvédelem radarja is észrevett egyet, akit nem terveztek a légiközlekedésbe.
Bogár bakó visszacsinálta aznap a halált. Sóhajtott egy nagyot, leült, a Patkó betyár kocsányos tölgyéről metszett akasztófának döntötte a hátát, és egy vérvörös kukaclufit használva vánkosnak, elszenderedett. Álmában az andocsi Szűz Mária látogatta meg. Kék volt a köpenye, mint a Balaton Zamárdinál, pörgekalapot viselt, Bogár feleségére hasonlítottak a vonásai. Arra kérte a visszavonult vihodárt, építsen a tiszteletére a Lyukas-dombon egy templomot. A ködben ázó bitóra kacsintott, és azt súgta, egy gerenda már készen is áll.
