Edgar Wright úgy tűnik, mintha egy különös varázslat hatása alatt állna, hiszen egy várva várt filmje mintha sosem készült volna el. Az író-rendező, aki a stílusos és szórakoztató alkotásairól ismert, most úgy tűnik, hogy elfelejtette a kamerát bekapcsoln

Edgar Wright egy jó ideig kritikuskedvenc rendezőnek számított az olyan kultfilmek miatt, mint a Vaskabátok vagy a Scott Pilgrim, a Baby Drivernél pedig joggal hihették sokan, hogy bekerült a nagyágyúk közé. Azóta viszont mintha valami félrement volna nála: egy ideig egy Hangya-filmen dolgozott a Marvelnek, amiből aztán valami tök más lett nélküle, majd teljesen rákattant a Sparks zenekarra egy dokumentumfilm miatt, hogy aztán a teljesen felejthető Utolsó éjszaka a Sohóbannál már érződjön, hogy valami nagyon nem stimmel a rendezővel. A menekülő ember miatt pedig most már nyíltan kéne arról beszélni, hogy az elmúlt húsz év egyik legkarakteresebb rendezője mintha elfelejtette volna, mitől működik egy mozifilm.

Valószínűleg létezik egy generáció, akiknek A menekülő ember című film nem igényel különösebb bemutatást, hiszen a kilencvenes években Arnold Schwarzenegger szinte minden filmje folyamatosan szerepelt a hazai televíziós csatornák műsorán. Mielőtt azonban belemerülnénk Wright legújabb alkotásába, érdemes egy pillanatra megállni. Az azonos című regényt Stephen King írta 1982-ben, Richard Bachman álnéven, mindössze egy hét alatt, és öt évvel később egy ma már kultikus státusznak örvendő filmes adaptációt is kapott.

Az 1987-es A menekülő ember nem volt kasszasiker (a gyártási költségeit azért visszahozta), és maga Schwarzenegger sem szerette sokáig. A színész akkor már túl volt több olyan sikerfilmen, mint a Predator, a Kommandó vagy a Terminátor, és A menekülő emberben megvolt a jó alapanyag ahhoz, hogy végre ne csak harcoló hústoronyként funkcionáljon a vásznon. A végeredmény azonban nagyon félrement. A film mögött az inkább tévés színészként (Miami Vice, Starsky és Hutch) ismert Paul Michael Glaser állt, aki eredetileg George P. Cosmatost szánta rendezőnek, a főszerepet pedig Christopher Reeve kapta volna.

Végül semmiféle eredmény nem született, a reflektorfény Schwarzeneggerre irányult, és a rendezői széket Glaser foglalta el. Ez önmagában is sokat sejtet, hiszen az utolsó munkája a Kazaam volt, amelyben Shaquille O'Neal dzsinnt játszik. Schwarzenegger később többször is kifejezte elégedetlenségét, mondván, hogy Glaser túlságosan a tévés dramaturgiára összpontosított, így az alapanyag mélysége és üzenete elveszett. Ennek következtében A menekülő ember látszólag csupán egy felszínes akciófilmmé vált.

Közel négy évtizeddel később egyre többen kezdik észrevenni, hogy a túltolt karakterek, Schwarzenegger ikonikus egysorosai és a néha kifejezetten mulatságos forgatókönyv valójában meglepően jól bírja az idő próbáját. A film egy olyan jövőben, 2017-ben játszódik, amelyet ha mai szemmel nézünk, rendkívül jól előre jelzett. A társadalmi és politikai viszonyok, amelyek napjainkban is annyira jellemzőek: hatalmas cégek dominálnak, az állam által manipulált, torzító média uralkodik, felhőkarcolók árnyékában sátortáborok nőnek ki a földből, a gazdagok és szegények közötti szakadék egyre mélyül, és persze ott van a passzív nép, amely saját életének nyomorát tompítja a tévé előtt ülve, mindaddig, amíg nem lát bűnözőket szenvedni egy élő vetélkedő keretein belül.

Nyolc évvel ezelőtt Wright nyilvánosan kifejezte, hogy szívesen adaptálná a '87-es filmet és a hozzá kapcsolódó regényt. A Covid előtti időszakban a szórakoztatóipar még úgy működött, hogy egy ilyen bejegyzés könnyedén megérhetett egy stúdiónak több száz millió dollárt, hogy támogassák a rendező elképzeléseit. Noha Wright eddigi munkái alapján A menekülő ember nem feltétlenül tűnt a legmegfelelőbb választásnak, hiszen jól ismeri az akciójelenetek dinamikáját, igazi tehetsége abban rejlik, hogy fura karaktereivel olyan helyzetekbe kényszeríti őket, amelyekből nehezen szabadulnak, miközben a közönség szórakozva követi a kalandjaikat.

A rettenetesen sablonos plakát és az unalmas előzetes alapján már sejthető volt, hogy itt valami nem stimmel, de az ember mégis reménykedett a csillagok kedvező állásában, hiszen a szereplők között ott volt Glen Powell, Josh Brolin, Emilia Jones, Michael Cera, Colman Domingo, Lee Pace és William H. Macy. Én is úgy gondoltam, hogy ennyi erős karakterrel a fedélzeten Wright képes lesz legalább egy közepesen élvezetes filmet összehozni. De nem így történt; az új A menekülő ember egyszerűen csak közepes. Nem közepesen jó, nem közepesen rossz, csupán közepes. És 2025-ben ez sokkal kiábrándítóbb, mintha tényleg rossz lett volna.

A legfőbb problémája az egésznek, hogy ugyan Wright 2017-ben még azt mondta, hogy remake-et csinálna a '87-es filmből, most viszont már az a hivatalos kommunikáció, hogy a könyvet vették alapul az új verzióhoz. Ezzel semmi baj nincs, viszont Wright egyszerűen nem tudott koherens világot kitalálni a cselekmény nagy részét adó halálos játékshow köré. De a filmben nemcsak a világ nem koherens, hanem a cselekmény logikája és a karakterépítés sem.

Papíron igazán ígéretes ötletnek tűnhetett, hogy Ben Richards (Glen Powell) a legdühösebb emberként lép színre ebben a disztópikus jövőben. A probléma azonban az, hogy Powell túlságosan vonzó ehhez a szerephez; azok a tökéletes, szögletes arcélek nem igazán sugallják egy idegbeteg, verekedős figurát, aki simán nekimenne a biztonságiaknak egy olyan világban, ahol a legapróbb vétség is halálbüntetést vonhat maga után a szegények számára. Megértem, hogy Wright mit szeretett volna kihozni Powellből, de ezt a karaktert nem neki, hanem inkább olyan sokoldalú, karakteres színészeknek kellett volna szánni, mint Walton Goggins vagy Steven Ogg, akik bármilyen őrült szerepet hitelesen el tudnak játszani.

Powell tényleg igyekszik mindent megtenni, hogy eladja a karakterét, de nem az ő hibája, hogy teljesen inkoherens a karaktere. Richards egyik pillanatban kedves, szerető, intelligensnek tűnő családapa, aztán a másik pillanatban egy agresszív állat. Egyszerűen nem érti a néző, hogy mit néz a képernyőn, amikor az addig visszafogott Richards random leáll verekedni a hatóságokkal vagy amikor két centiről üvölt Dan Killian, A menekülő ember producerének az arcába. Egyszerűen nem kapunk elég információt ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a főhős haragjával, és ugyan a film többi része alapján kábé össze lehet azért ezt rakni magunktól, de ez a probléma rá is világít a film legnagyobb bajára.

Wright egyszerűen képtelen volt megbirkózni egy ilyen rendkívül politikai jellegű alapanyaggal.

Az új film valóban hűségesebb a regényhez, de sajnos nem szán elegendő időt a cselekmény mélyebb megértésére. Wright nyilvánvalóan mestere az üldözéses akciójeleneteknek és a humorral átszőtt drámai pillanatoknak, azonban itt elkerülhetetlenül hiányzik az a részletesség, amely a történet hátterét és világát igazán megelevenítené. Néhány apró logikai ellentmondás is fellelhető:

A komolyabb problémák mellett az apróbb részletekről is érdemes szót ejtenünk, hiszen a disztópikus világunkról szinte semmit sem tudunk meg. A környezet alig tér el egy mai modern amerikai várostól, csupán annyiban, hogy a felhőkarcolók még az eddigieknél is impozánsabbak, míg az utcák kissé elhanyagoltabbak. Ráadásul alig pár perc erejéig említik meg a filmben, hogy a hatalom következményeként gyerekek szenvednek tüdőráktól, és ezt a súlyos problémát gyorsan elmaszatolják. Ennyivel el is intézik, a film nem mélyed el a témában.

Ahogy az sem világos, hogy pontosan milyen technológiai szinten áll ez a világ. Első ránézésre úgy tűnik, mintha a '80-as évek retrofuturista vízióját idézné, ahol CRT monitorok és VHS-kazetták dominálnak, míg az internet még nem létezik. Ugyanakkor akad valamilyen digitális hálózat, drónokkal rögzített képek, és a Network olyan deepfake videókat produkál, hogy attól Orbán Balázs is megnyalná mind a tíz ujját. Elképzelhető, hogy a technológiai fejlődés csak a gazdagok kiváltsága, míg a szegények egy analóg világban ragadtak, de ezt a kérdést a film olyan felszínesen kezeli, hogy a világépítés teljesen zavaros lesz. Ráadásul szinte megdöbbentő, hogy a közismerten zseniális zenékért felelős Wright miért választott soul és motown számokat, amelyek egyszerűen nem illenek ebbe a nyomorúságos disztópiába.

Wright egyáltalán nem találta meg a megfelelő tónust a filmhez, és ezt a néhol tényleg nagyon látványos és szórakoztató akciójelenetek sem tudják elfeledtetni. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kiszámítható és súlytalan a cselekmény lezárása.

A menekülő ember a mellékszereplőkkel való bánásmódjával is meglehetősen felemás képet fest. Josh Brolin remekel a manipuláló, érzéketlen tévés producer megformálásában, ám William H. Macy csupán egy röpke pár perc erejéig kap lehetőséget, és a film végéig nem derül ki, mi történik vele. Michael Cera karaktere szinte egy korhatáros verziója a klasszikus Kevin McCallisternek, míg Lee Pace, akit az Alapítványban kiemelkedően alakított, az utolsó húsz percig csupán egy arcmaszkra helyezett szemüvegként van jelen. Hasonló a helyzet Colman Domingóval is, aki ragyogóan hozza a nárcisztikus showmant, de sajnos ő is csupán egy szép díszlet marad, akivel a film nem tud mit kezdeni.

A menekülő ember 2025-ben semmit sem akar mondani arról a világról, amelyben most élünk, és amelyet részben megjósolt negyven évvel ezelőtt Stephen King. Próbál mondani valamit a világról, de igazából nincsen róla véleménye. Egyszer persze nézhető a film, és láthatóan nem kevés pénzből rakták össze, azonban hiába tűnhet bénábbnak, esetlenebbnek, az eredeti alapanyagtól elrugaszkodottabbnak a '87-es verzió, ott legalább tényleg próbáltak mondani valamit, és nemcsak a biztosra mentek.

Wright természetesen elrejtett egy olyan utalást, amely szerint ennek a világnak a fizetőeszközén Schwarzenegger arcképe díszeleg, így utalva az eredeti filmre. Célja, hogy annyira emlékezetes legyen, mint Glaser víziója a regény kapcsán. Azonban az új adaptációra valójában nem volt szükség, hiszen a Netflix évente 5-10 A menekülő ember stílusú filmet készít, olcsóbban és kevésbé ismert nevekkel, amelyeket már másnap elfelejtenek a nézők.