Cím: Felfedezés a Gyilkos Faluban Elképzelhetetlen, hogy egy falu, amelynek nevét a félelem és a titkok övezik, valaha is békés otthona volt embereknek. Azonban a Gyilkos Falu, ahogy a helybeliek hívják, nem csupán egy név; ez egy rejtély, amely évszázad

A cikk elküldéséhez az alábbi linkre kattintva teheti meg, vagy másolja ki a következő URL-t, és küldje el emailben: https://demokrata.hu/magyarorszag/a-gyilkos-falu-1073593/

Október 6-án, érkezésünk napján, egy újabb gyilkosság rémképe lebeghetett a levegőben. Az érsekvadkerti rokonok, akik éppen vendégeskedtek egy helyi cigány családnál, mindent felborítottak, amikor unalmukban a jókedvüket az utcára vitték. Ám nem akármilyen helyszínt választottak, hanem egy TEK-es rendőr édesanyjának portáját, ami igencsak felkeltette a figyelmét. A rémült asszony azonnal telefonált Balassagyarmatra élő fiának, hogy mi vár rá most. A rendőr, bár gyorsan érkezett, civilben nem tudta megállítani a helyzet eldurvulását, hiszen négyen támadtak rá egyszerre, és hamarosan ő is a porban végezte. A kiérkező különítmény viszont már más lapra tartozott…

Mire a nap áttör a felhők sűrű takaróján, és a regényes völgyek ködéből előtűnik az egykor virágzó palóc falu, csend telepedik a tájra. Csak két közmunkás roma asszony gereblyéje zúg a meggyilkolt nemzetőrökre emlékező műmárvány tábla körüli avarban, mintha a múlt szele suttogna az emlékek között.

- Én? - kérdez vissza a közelben álló gereblyés, és a feliratozott táblára mutat. - Én aztán nem tudok erről a dologról semmit. Pedig itt láttam meg a napvilágot, de ilyen dolgokkal sosem foglalkoztunk. És veled mi a helyzet, Georgina?

- Nemigen tudok róla, pedig négy gyerekem meg - számol ujjain a másik - hét unokám van, de szerintem azok sem. Gondolom, itt haltak meg.

- Nem itt, hanem az Ipoly-parton, de előtte a bolt alatt a pincében kínozták őket - mondja egy helyi ifjú tehetség, aki mint kiderül, Baranyai Béla polgármester fia. Ő a közmunkások parancsnoka, választott képviselő, és flancos Mercedesszel járja a falut. - Apámnak még nagyobb Mercije van, a kislányomnak is ezt a nevet adtuk - fűzi hozzá huncut mosollyal. - De nem közpénzből, ám! Apám sikeres roma vállalkozó - vált át a hangja bizalmasabbra. - Ha érdekel a pince, ott kiállítás is van, szívesen megmutatom. Ricsi! - kiált el magát egy izmos fiatalember felé.

Ricsi, a falu szülötte és hivatali mindenese, súlyos léptekkel irányít minket, miközben a falu boltja, mely egyben posta és szerencsejátéknak is otthont ad, előtt haladunk el. A helyszín, ahol a lovin kívül mindent játszanak – kaparják a sorsjegyeket, fogadnak a sporteseményekre, és kóláznak a baráti társaságok – most is zsúfolásig telt, a szerencse reményében múlatva az időt. Ricsi halkan megjegyzi: „Ezek közül egy sem járt még lent a pincében.” Mellettem lépked a 81 esztendős Sulyok László, nyugalmazott megyei lap-szerkesztő, aki örömmel csatlakozott hozzánk Tarjánból. Az 1956-os helyi események alapos ismerője és sajtóregös, de most szomorúan megjegyzi, hogy az utóbbi években alig akadt érdeklődő. Koszorúzás hiányában, a kiállítás lepusztult, és a pince is penészedik, akárcsak az emlékezet, amely egykor olyan élénken élt.

- Mert megváltozott a falu - közbeszólt Ricsi. - Én itt nőttem fel, és az utolsó húsz évben alig maradt valaki, aki régen itt élt, a lakosság körülbelül 90 százaléka már cigány. Természetesen tudom, hogy mit éltek át azok az emberek, a nagymamám sok történetet mesélt róluk. A legtöbbeknek már csak annyi maradt meg október 23-áról, hogy az egy piros ünnep, szabadnap, és ennyi!

A lejárat mellett szürke tábla a falon: "Pufajkás pribékek bestiális kegyetlenséggel ebben a pincében kínozták halálra Hadady Rudolt és Hargitay Lajos nemzetőrparancsnokokat." A lépcsőkön lefelé pókháló csapódik szembe, szájba, a dohos és nehéz levegőtől fújtatunk, miközben a nedves boltív téglairól víz csöpög a fejünkre. A papundeklitablókról a mocsári klíma már félig leáztatta a korabeli fotókat, jegyzőkönyveket, parancsokat és tanúvallomásokat az újságkivágásokkal együtt. Sztálin műveibe, akár az írott visszaemlékezésekbe, belelapozott a dohos penész, csak a megsárgult ábrázatú áldozatok fényképe küzd még úgy-ahogy az enyészettel.

Kálváriájuk a tarjáni sortűzzel kezdődött, ami után az ávósok azonnal visszavették a gyárat, őket pedig mint a felkelés fegyveres vezetőit lefogták és a megyei rendőrségen ütlegelték napokig, majd Házi Sándor őrnagy elvtárs, Darázs István ÁVH-s parancsnok és Devcsics Miklós kommunista katonatiszt parancsára, aki a Kádár-pártból 1990-ben átigazolt az MSZP-be, és még a rendszerváltást követően is tagja lehetett a magyar országgyűlésnek, Tatra gépkocsira tették és Horváth Károly hugyagi ávós vezetésével a balassagyarmati börtönbe szállíttatták őket. A soha ki nem hallgatott kollégák, szemtanúk szerint a gépkocsis halálbrigád tagja volt még Pribeli József, Havasi Ottó és Balla Tibor, minden bizonnyal ők is hugyagiak, hiszen ilyen nevű famíliák éltek, sőt élnek a faluban.

Azért nem jutottam el soha Gyarmatra, mert a népnyelv szerint az úton lekanyarodtak a 22-es útról, hogy a falujukban látogassák meg Horváth apját, a sofőr pedig azt ígérte, hogy reggel folytatják az utat. A foglyok, akiket gondosan a pincébe zártak, éppen a falu párttitkára, Horváth édesapja felett éltek. A konyhaasztal mellett poharak ürültek, a hangulat egyre felfokozódott, akárcsak a revans utáni vágy, hiszen azok az emberek lent, a pincében, amikor az ávósok elmenekültek a forradalom elől, utánuk mentek Karancslapujtőre, hogy lefegyverezzék őket. A szégyen és a harag addig ösztönözte őket, míg végül lementek a pincébe. A boncolási jegyzőkönyv, amit dr. László Mária, a gyarmati patológus orvos készített, felfedte, hogy mit tettek áldozataikkal, a két családapával. A dokumentumot 1989-ig a padlásán rejtette, majd amikor lehetőség nyílt rá, nyilvánosságra hozta. Néhány sérülés, mint a szétroncsolt vese, a bevérzett gyomor vagy a szilánkosra tört koponya már önmagában is halálosnak bizonyult, így a jegyzőkönyv a mai napig hiteles vádirat, amelyet a Kádár-adminisztráció titkosított, majd hatalmi parancsra átírták a történteket, miközben a tetteseket védték.

Első lépésben - minő mocskos baloldali fortély - félholt áldozataikat a hugyagi ávósok autóval hajnalban kivitték a faluvégi Ipoly partjára az akkor csehszlovák határra, és miután a boncolás tényei szerint oldalról, szemből, hátulról több lövéssel lemészárolták őket, Salgótarjánba siettek Darázs Istvánnal meg a többi elvtárssal egyeztetni az új menetrendet. Szigorúan a munkás-paraszt hatalom érdekében és a pufajka becsülete nevében.

Másnap reggel 7 óra 30 perckor találtak rá riadt lakosok a szinte felismerhetetlen holtestekre, és azonnal megkezdődött a találgatás, kik jöhettek haza éjszaka, kik társalogtak Horváth párttitkár elvtárs háza világánál, és kik mehettek hajnalban végig a falun az Ipolyhoz, arra, ahol a folyó hídján sem lehet átkelni, mert Trianon óta az egy másik ország. Zsákfalu, zsákutca, a hivatalos verdikt viszont nem futhatott zsákutcába, és így hangzott: hajnalban az Ipoly-parton portyázó Horváth elvtársék autóját két bűnöző, lehet, hogy illegális határátlépő igyekezett feltartóztatni, és miután meglátták, kik ülnek benne, menekülni próbáltak, elszökni a törvény elől, ezért fegyverhasználatra került sor, és lelőtték a bűnözőket. A tettesek kiléte ismeretlen, mert semmiféle papír nem volt náluk.

- Itt semmi látnivaló, elvtársak - mordultak a pufajkások a kesergő falusiakra. - Sürgősen folytassák a mindennapi teendőiket! A korpuszokat azonnal elszállították a gyarmati kórház proszektúrájára, amit a padláson őrzött jegyzőkönyv is tanúsít. László Mária patológus doktornő megállapította, hogy a halottszemlén, noha mindkét áldozat családos édesapa volt, egyetlen hozzátartozó sem volt jelen. Csak hivatalos személyek képviselték őket, például a már említett, karrierje csúcsán lévő egykori országgyűlési képviselő, Devcsics Miklós, aki kérdések nélkül adott utasításokat. Ezt követően a testeket a gyarmati temető ravatalozójába szállíttatták át.

Megindultan állunk a dohos pince közepén, ahogy a vízcseppek lassan csordogálnak a fejünkről, és a szemünkből könnyek szöknek. A feljárat mellett, egy redves lábú vasasztalon hever a felhólyagosodott, penészleppel borított vendégkönyv. Lapjain az utolsó bejegyzés dátuma 2023, és így szól: "Hálásan köszönjük, hogy itt lehettünk. Nyugdíjas Egylet. Magyarnándor."

Mielőtt Sulyok László, a szerkesztő úr, akivel 36 éve dolgozom együtt, azért keresett meg először, hogy végre szabadon kifejezhessem a valóságot, elindulnánk beazonosítani a kivégzés helyszínét, még találkozunk a tényleg impozáns Mercedesével közlekedő Baranyai Béla polgármester úrral is.

- A mieink egy gyilkos falu történetébe íródtak bele, sajnos – mondja nyíltan a helyi roma vállalkozó, aki már egy éve a falu vezetését is ellátja. – Az emlékezet lassan elhalványul, a kiállítás felújítása és a pince állapota olyan lerobbant, mint maga a falu, hiszen 600 milliós veszteséggel vettem át a stafétát. Számomra ez nemcsak üzleti veszteség, hanem egy komoly kihívás is, és eltökélt szándékom, hogy rendet vágjak a dolgok között – teszi hozzá, mintha nem félné a saját árnyékát sem.

A hajdanán palóc községet egykor 900 ember lakta, ám mára a lakosság körülbelül 750 főre csökkent, akik közül a cigány közösség a legnagyobb. A közmunkások száma mindössze harminc, míg a munkanélkülieké eléri a 150-et. A település 118 gyermeke közül nyolcvanan kénytelenek naponta buszozni, mivel iskola nem működik helyben. A munkanélküliség és a drogprobléma folyamatosan jelen van a faluban. Baranyai véleménye szerint a droghelyzet némileg javulni látszik, mióta férfiakból álló faluőrséget alakítottak, akik kora estétől hajnalig járják a települést, és azonnal jelzik a rendőrségnek a gyanús autók rendszámait. Különösen bántja, hogy a hugyagi cigányok hírnevét rontja, amikor néhány érsekvadkerti betolakodó agresszíven lép fel egy TEK-es rendőrrel szemben. "Fel is szólítottam őket, hogy sürgősen távozzanak" – mondta, hangsúlyozva, hogy az ilyen viselkedésre nincs szükség a faluban.

- Ki zavarja ki a cigányt? - kérdezem bele a beszélgetésbe. - Ráadásul most már önazonossági rendeletet is bevezettek, először a többségében roma lakosságú magyar települések esetében. Nem fél attól, hogy balról rasszistának titulálják?

- Az ilyen nemtörődöm újságírók és politikai manipulátorok mindig felidegesítenek - mondja gúnyos mosollyal -, amikor cigányokat próbálnak használni a saját céljaikra. Pedig a lényeg nem a származás, hanem a viselkedés, amit figyelembe kell venni. Büszkén állíthatom, hogy a falunk is a Fidesz támogatását élvezi, hiszen tőlük kaptuk a legtöbb segítséget; a jó Isten valóban nem hagyott minket cserben. Nálunk az emberek a munka és a család értékeit választották.

- Mit szól ehhez a helyi Tisza-sziget, az első cigány az országban? Hiszen a főnökük, Magyar Péter, kifejezetten ellenzi ezt a dolgot.

- Semmi közöm hozzá, az legyen csak az ő dolga, a helyi tiszások meg mind a hárman, ha vannak annyian, nem sok vizet zavarnak. Mi magyar cigányok vagyunk, nem csicskák.

Mielőtt elindulnék a szlovák határ felé, megjegyzi: "Felnőttként én is először akkor hallottam a gyilkosságról, amikor az emberek suttogva beszéltek róla egymás között. Ezért mindenképpen szeretném helyreállítani a falu emlékezetét."

Sokasodnak fölöttünk a felhők, és épp megszólal a harang, mikor mögöttünk marad a falu, utána egészen az Ipolyig öles tankcsapdák meg delelőre vonuló kolompos gulya övezi történelmi kiruccanásunkat. Sulyok szerkesztő uram egy visszabontott kőpillér előtt megálljt vezényel, ott, ahol valamikor híd feküdt át tovább Magyarországra, most meg csak a hűlt helye, de az már Szlovákiában. Pedig nem mozdult és nem ment odébb semmi, nem indultak meg a hegyek, csapott ki a tenger, mégis átírtak határt, sorsot, egész nemzettörténelmet, benne a hugyagi gyilkosokét is.

- Itt, ezen a helyen, valószínűleg megölték őket - mondja, miközben ügyeskedve túr a derékig érő növényzetben, akárcsak Sulyok úr, az agg krónikás, aki lelkes lepkegyűjtőként szorgoskodik. - Emlékszem, 1989-ben itt állt egy kereszt, a nemzetőrök emlékére, amit Hargitai Lajos családja állított fel. A kommunisták többször is kiforgatták, de most már a helye is eltűnt - sóhajtva rugdos el egy üres sörösdobozt, miközben az emlékek között keresgél.

A gyarmati bonctermek hűvös falai között, a nyilvánosság számára hivatalosan névtelen "bűnösök" tetemét emelték át, hogy végső nyughelyük a városi ravatalozó legyen. Hogy mi történt velük később, Szent Mihály sírhantos birodalmában, arról senki sem tud pontosan. Egyesek azt állították, hogy a helyszínen hantolták el őket, de ezt senki sem látta igazolni. Mások úgy vélték, hogy ha el is temették őket, a botrány elkerülése érdekében később kiemelték a földből, és más helyre szállították a maradványokat. Állítólag az 1960-as években a forradalmárok többi holttestével együtt elégették őket. Ezt egy titkos belügyminisztériumi irat is megerősíti, amelyben a két lemészárolt név szerint szerepel, és a tény, hogy ruháikat Pesten megsemmisítették. A régi leltári dobozok között fellelt Hadady Rudolf vésett karikagyűrűje is tanúskodik a múltról: a gyűrűn a felirat: SÁRI 1949. V. 8.

A sikertelenség vaskos árnyéka vetül az 1989 óta zajló gyarmati temetőbeli exhumálásokra. Eddig 130 sír feltárása történt, mindezek során "helymeghatározó személyek" közreműködésével, ám az eredmények rendre elmaradtak. Ma már nem csupán keserű sejtelem, hanem megdönthetetlen tény, hogy továbbra sincsenek nyomozható felbujtók, parancsadók, elkövetők és holttestek. Hiába volt mindenki tisztában a történésekkel. Ilyen volt a profi kommunista politikai gyilkosság, amelynek nyomai a homályban maradtak.

Hugyagban csak a szégyen és a gyilkos falu bélyege maradt.